2017.04.09  Vasárnap

9. nap, 158 tmf (Log 1329 nm)

Megérkeztünk Camarinas-ba

6.00-9.00-ig Gyurival vagyunk ügyeletben. A felhős égbolton fél 8-ig még teljes a sötétség - ez nekem még a tegnapi naphoz tartozik - semmi nyoma a napfelkeltének. A telihold fényben hajózunk – sikerült is egy jó képet csinálnom a hajó végéből. Sötétedés után ketten vagyunk mindig egyszerre a fedélzeten mentőmellényben. Ha valamiért elhagyjuk a cockpit-et, a Lifebelt-tel is biztosítjuk magunkat (biztonsági heveder).

8-kor kezdett derengeni, mire Gyuri frankó bundás kenyeret sütött. Az illatra lassan kezdtek előszállingózni a tengerészek, én lefekvés előtt bekaptam vagy 4 szeletet és elmentem aludni, mert már majd leragadt a szemem. Most jöttek elő a naplóírás okozta nélkülözések.

10.45-re húztam fel a telefonom, mert 11.15-re volt várható az érkezésünk Camarinas-ba és mindenképp szerettem volna az érkezésben és a kikötésben részt venni.

A telefon ébresztett volna időben, de kinyomtam, és csak arra volt erőm, hogy elhúzzam az ágy fölötti tetőablakon a sötétítő rollót, hátha az segít az ébredésben. Annyi történt mindenképp, hogy a szempilláimon keresztül valahogy megéreztem, hogy az ellenkező irányból süt a nap, kvázi befordulhattunk az öbölbe. Jól sejtettem, most már muszáj volt kimásznom.

Camarinas védősziklái - ezt én se láttam...

Behajózunk Camarinas-ba

A Club Nautico Camarinas mólóján kötünk ki 11.40-kor egy norvég Lagoon 400-as katamarán mellett. Ők a Baleári szigetekről jöttek és Skóciába tartanak. Nagyon szerették volna, ha van köztünk búvár is, mert a kormányukkal összeszedtek valahol egy madzagot.

Az egy napi tartózkodásunkért 20 eurót kellett fizetnünk, ami teljesen arányban állt kikötői létesítmények 60-as évekbeli állapotával. Az uniós támogatások vagy nem értek még ide, vagy itt is ellopták őket. A kétállásos zuhanyzóban az öreg marinéró gyorsan felszerelte a második zuhanyrózsát is az érkeztünkkor, ami cseppet sem javított a 10 wattos égő fényerején. Ez minimális előnyt jelentett a tükör nélküli borotválkozással szemben, mert a párás tükörbe nézve, a fehér foltok felé történő kaparászással próbálkozhatott az ember használható eredményt elérni.

Ráadásul az épületek alapjaival is valami, gond lehetett, mert amíg a zuhanyzó még csak picit mozgott, imbolygott, addig a WC-ről majdnem leestem…

Nem kell annyit inni, mondanák egyesek, és igazuk van, mert a fél liter teám végét már alig bírtam lenyomni.

Emígyen megtisztulva ültem ki a Club Nautico teraszára, hogy feltöltsem az internetre az addig elkészült anyagokat. Nagy élet volt a kerthelyiségben, a helyiek családostól múlatták itt az időt, a gyerekek meg a sólyán szaladgáltak bele a 16 fokos vízbe, vidáman hancúroztak. Két sör után felállt és elment a wifi, pedig még a felénél sem jártam a feltöltésnek. Átköltöztem egy szomszédos kávézó teraszára, ahol már minden klappolt.  Ez alatt a hajónk végéről indulva Zoli is úszott egy kicsit a kikötő olajtól csillogó kristálytiszta vizében, de ott a hajónapló szerint csak 15 fokos volt a tenger. Vagy 14.

Így utólag nézve, ez akár én is lehetnék…

17 órára pontban visszaértem a hajóra, nem maradt le senki, semmiről. Viszont ezzel a tonic elfogyott, és itt ma minden zárva van. Holnap majd improvizálnom kell.

Együtt az éhes csapat - étteremkeresőben

18 óra fele elindultunk vacsorázni.

Két dolog derült ki lassan: Rosszkor vagyunk, rossz helyen.

Az éttermek csak 21 óra fele nyitnak majd, a várost, Camarinas-t meg, így tudnám a legjobban leírni:

Ha egyszer, egy hangulatos spanyol kikötő-városkát szeretnétek látni, történelmi óvárossal, gyönyörű főtérrel, meghitt utcácskákkal, ízléses egymáshoz illeszkedő házakkal, … akkor véletlen se ide gyertek.

Nem hagytuk a kedvünket elrontani, és a negyedik étteremkereső kör után beültünk az egyik öbölre néző kávézó teraszára és spanyolosra vettük a tempót. Nézelődtünk, beszélgettünk, ittunk is tán valamit, de arra már nem emlékszem pontosan.

Látjátok azt a pofás szelektív hulladékgyűjtőt, ott a háttérben? - Pedig nem is pimaszkodtunk...

Vártuk a 21 órát, hogy felébredjen a szakács, de végül megérte, mert nagyon jó halakat ettünk - legalább 4 félét - és a végén polippal és tintahallal zártuk a lakomát.

Az igazi meglepetés a fizetéskor ért minket, mert csak 10 eurót fizettünk fejenként az ételekért. A horvátok tanulhatnának ezektől egy kis vendégbarát árképzést….

A hajóra visszatérve zárásként, felbontódott még egy üveg vörösbor, és utána nyugovóra tértünk.

2017.04.10 Hétfő

10. nap, 45 tmf délig (Log 1374 nm)

Spanyol és portugál partok mentén

Sanyi és Tibi vállalta, hogy hajnalban majd elkötik a hajót, és elindulnak velünk, hogy estére Portóba érhessünk.

Zoltán ma hajnalban töltötte be a 6. X-et. Isten éltessen sokáig!

5.05 perckor arra riadtam fel, hogy egy éktelen hangos hajókürt bődül el alattam. A füleimet bedugtam az ujjaimmal és lassan rájöttem, hogy csak az ágyam alatt lévő orrsugár motort kapcsolták be párszor, hogy a kiálláskor azzal segítsék a hajóorr elfordulását.

Már korábban észrevettük, hogy igen hangosan vonyít fel a nagyteljesítményű orrsugár motorja, de egész más ezt nappal 8 méter távolságból észlelni, mint 20 centire tőle arra felriadni, hogy leordítják a hajadat.

Sikerült mégis visszaaludnom és csak 10-kor keltem fel. Addig motorral haladtunk, mert gyenge volt a szél, de éppen akkora megerősödött 10 csomó körülire, aminél már meg lehet próbálkozni a nagy genakker felhúzásával. Fel is húztuk, de szinte azonnal lecsökkent a szél a felére, szedhettük le melegében. Motorozunk ismét tovább, mert szeretnének időben odaérni Lisszabon-ba, hogy lehetőleg késedelem nélkül megtörténhessen a váltás.  Négyen megyünk haza - sajnos én is - helyet kell adnunk a többi sok derék jelentkező közül a négy szerencsésnek.

Készül a blog, ez jó lesz…

Az ebéd portugál pásztortarhonya volt. „Mitől portugieser, ha még a spanyol partoknál járunk?”, kérdezték.

„Majd a blogomban elolvashatjátok, nem fedek fel minden titkot azonnal!”

Hát azért portugál, mert azt hittem, hogy már a portugál partoknál járunk plusz tévedésből fordított sorrendben raktam bele a krumplit és a kolbászt. Az eredmény ettől függetlenül jó lett, a maradék nem került a tengerbe (és ez Gyurinál nagy szó), hanem el lett rakva a hűtőbe, holnap estére.

Délután már rövid nadrágosra, 28 fokra emelkedett a hőmérséklet, a tengervíz pedig 17-re melegedett, szemben az Északi tenger 8 fokos vizével.

Farkasszemnézés egy autószállítóval

Ellenőriztük ismét a motorban az olajszintet, szabályos kis gépház van a cockpit alatt. A hajófenékben megint összegyűlt egy kis víz, még nem derítettük ki, honnan szivároghat oda.

A gépház

16.50-kor Zoltán kerek perec rákérdezett, hogy mi van a gin-tonikkal. Valamit tennem kell, különben lázadás fog kitörni, így a mai gin-tonicunk Fantából és harmadára racionalizált ginnel készült. Nem vertek meg, látták az igyekezetet rajtam.

Kb. 6 mérföld távolságra hajózunk a – most már tényleg – portugál partoktól, de innen csak egy félig párába burkolózó sziluett látszik belőle.

„Mit szólnátok, ha közelebb mennénk - úgy 2 mérföldnyire – akkor láthatnánk is belőle valamit, ha már erre járunk?”, kérdeztem. 

A többiek egyetértettek, a kapitány engedélyezte, úgyhogy el is tértünk a part irányába.

Látni, láttunk is többet partból, viszont el kezdhettük kerülgetni a halászok bójáit. Itt már csak 30-40 méter mély a víz, és szinte percenként kerül egy a közelünkbe. Most kezd érdekessé válni a dolog, hogy beesteledett, de a telihold segít valamit.

Közben elvesztettem egy fogadást, azt kellet megsaccolni, mennyi idő múlva érünk, a láthatáron éppen felbukkant toronyházhoz. Zoli egy, én két órát saccoltam és egy óra és 15 perc múlva haladtunk el mellette, pedig küzdöttem az utolsó percig.

Az a szálloda, vagy 20 perccel odébb lehetett volna...

Éjfél körül érünk Portó-ba, most hajózunk el a repülőtere mellett, amit a fel és leszálló bépekből lehet tudni. (hacsak nem a kukoricaföldön landolnak)

Ez a teherhajó még betúr előttunk a portói kikötőbe

2017.04.11 Kedd

11. nap, 86 tmf (Log 1460 nm)

Portói O’ sole mio…

Van egy hajós jótanács, hogy idegen kikötőbe, lehetőleg nappal, még világosban érkezz meg. Megszívlelendő ez még manapság is mindenképp, viszont jó látási viszonyok mellett, a telihold fényénél és a navigációs műszerek segítségével – úgy, mint a múltkor Roscoff-ban – most Portó yachtkikötőjében is biztonságosan ki tudtunk kötni tegnap éjfélkor a vendégmólón.

Eddig nem sok visszajelzés érkezett a blogos útleíró munkásságomról, lehet rám is majd csak az utókor fog emlékezni, és lassan úgy érzem, hogy mindegy lenne, ha palackpostára bíznám a napi leveleim, és behajítanám a tengerbe, mint annak idején Mikes a Rodos tóba...

Viszont, tegnap este kiderült, hogy azért néhányan érdeklődve olvassák soraim, és a kapitány, Gyuri megkérdezte tőlem, hogy igaz hogy Lisszabon-ban kiszállok, de tudnám-e tovább írni a naplót. Hát, mondtam, nekem ott kell lennem, át kell éljem, nyitott füllel kell járnom, én nem tudok fotóról tájképet festeni…

A terv a mai napra egy portói ebéddel egybekötött városnézés volt, hogy aztán délután indulhassunk tovább Lisszabonba.

Helyi buszjárattal utaztunk be a központba, ami legalább egy óráig tartott. Az út során megkerültük a hatalmas portói kereskedelmi kikötőt, ahol ömlesztett áruk, konténerek és szélerőművek hatalmas lapátjainak a ki- és berakásába pillanthattunk bele a busz ablakából. 

(Tudjátok, hogy mennyi konténer veszik a tengerbe évente a hajókról? Saccoljatok. A nap végén megírom)

Jó-jó, mondhatjátok, hogy a hamburgi, meg a rotterdami kikötők az igazán nagyok, de nekem még mindig a debreceni csónakázó tó a viszonyítási alap , ami ráadásul már ki is száradt...

A központból lesétáltunk a Douro folyó partjára, ahol régen a vitorlás hajókra rakodták a híres portói bort

A portói kikötő régen

és most

Valami olyasmit hallottam, hogy a hosszú tengeri szállítás alatt sok bor összetört, ezért aztán kitalálták a portóiak, hogy megpárolják, úgy szállítják, aztán felvizezik vagy összeöntik, és a végén jó lesz.

De, ha jobban érdekel benneteket, inkább nézzetek utána, mert a borok iránti érdeklődésemet elég korán megtépázta egy adriai hajósincidens. A történet, egy nyári vitorlás-törn beszerzési listájáig nyúlik vissza, ahol mindenkinek ki volt írva, hogy vigyen többek közt 2 üveg bort. Tény, hogy nem fordítottam túlzott figyelmet a minőség kiválasztására, és két üveg BB márkajelű bort bevágtam a kosárba (ráadásul szerintem félédeset), és részemről már ki is volt pipálva a feladat.

Az út felénél járhattunk, a tengeren, amikor az első üvegem került sorra, felordított a bontó:

KI HOZTA EZT A SZART???

Szerintem, én éppen háttal evezhetem a gályánkon egész délután, mert így nem hallottam a kérdést, és lehetőségem sem volt jelentkezni. Viszont kizárásos alapon kiderülhetett a származási hely, mert bor azóta sem szerepel a beszerzési listámon, még véletlenül sem.

Pálinkában viszont jó vagyok. Meg gin-tonic készítésben. Lassan már gin se kell hozzá, úgy is megcsinálom.

De, vissza a Douro partjára. Megcsodáltuk a Ponte Louis acélszerkezetű hidat, amit az 1800-as évek végén emeltek a folyó fölé, aztán mélyreható alapossággal kiválasztottunk egy éttermet a parton.

A Ponte Louis híd

Öt szivar és 6 X

Tájkép csata előtt

Zoltán megvendégelt minket, a 60. születésnapja alkalmából, mi pedig megleptük őt egy szivarmetszővel és 5 különböző, jóféle szivarral, amit egyenként húztunk elő a zsebeinkből. A végén még a nótáját is elpengetgettettük (jól írtam?) a helyi gitárossal, az O sole miot…

A buszhoz visszafele, vásároltunk pár üveg portói bort, Zozo meg vett egy horgászfelszerelést a másnapi ebédhez (halat sajnos nem), a kikötőben kifizettük a 25 eurós kikötői díjat, és elhajóztunk Lisszabon fele.

Egy portói borkereskedőnél

Kihajózunk a kikötőből

Tettem egy kísérletet, hogy a kapitányt rábeszéljem, hogy a motorozzunk fel a Douro folyón egy kicsit - ha már itt járunk - és a folyóról is nézzük meg Portót, de, az idő és a helyismeret hiánya miatt ezúttal nem pártolta az ötletemet.

Állítólag 100.000 db konténert hagynak el egy évben a hajók – én sem hittem volna - és a harmada sokáig nem süllyed el, veszélyt jelent más kisebb hajókra.

Békés szivarozgatás a tatfedélzeten

A szél gyenge volt, motoroznunk kellett, hal nem akadt a horogra, és a teliholdas, ködbehajló párás estének kicsit olyan casablancás hangulata volt.

2017.04.12 Szerda

12. nap, 176 tmf Lisszabonig (Log 1636 nm)

Megérkezünk, ez az utunk itt véget ért.

Letudtuk az utolsó éjszakai őrségünket, már nem volt szükséges gimnasztyorkába beöltözni. A ködös pára lecsapódott a sprayhood és a szélvédő üvegére, így azon keresztül semmit sem lehetett előre látni. Oldalt kellett rendszeresen kikukucskálni, hogy lássunk előre is valamit. Telihold volt már megint, de a párától alig lehetett látni a csillagokat. A holdfényben delfineket láttam közeledni – este eddig még sosem láttam őket – és amikor a hajó bal oldala mellé értek, a piros navigációs lámpa fénye vörösre festette a fehér habokat, amikor félig kiemelkedtek levegőt venni a tengerből. Mintha egy cápa komoly sebet ejtett volna rajtuk és széles vércsíkot húztak volna. Szép és kicsit félelmetes látvány is volt. Gyurinak kétszer is szóltam, jött is rögtön, de mire kinézett, beúszhattak a hajó alá, mert eltűntek, mint a kámfor.    

Hajnalban tovább folytatták Zozóék a horgászást, de a halak továbbra sem voltak vevők a csalikra. Lehet a motor zaja is szerepet játszott ebben.

A beosztással ellentétben teljesen ad-hoc módon zajlott az őrségadás, így éppen én álltam a kormánynál, amikor 13 óra körül elhaladtunk az európai kontinens legnyugatibb pontja mellett, a Cabo de Roca-nál.

Cabo da Roca

Mivel itt ismét partközelbe kerültünk és az óceán mélysége 30 méter körülire süllyedt, megjelentek a halászbóják, ezért elhatároztuk, hogy bevonjuk a kiengedett horgászzsinórt. Én nem vállaltam ezt a kényes feladatot, Zozó meg aludt, ezért Tibi jelentkezett, hogy betekeri a madzagot. Utólag tudtam meg, hogy keményen megdolgozott vele, tekerte vagy negyedórán keresztül a spulnit ami iszonyú nehezen ment, és sehogy sem akart a végére érni. Gyanús lett neki a dolog – meg/mert jól ki is fáradt - és közben Zozó is felébredt, aki átvette tőle végül a pecabotot. Rövid úton kiderítette, hogy Tibi a negyed óra alatt egy méter zsinórt se tekert fel, mert az rátekeredett a bot végén lévő utolsó vezetőkarikára és csak az orsón nyúzta a damilt, azért volt olyan piszok nehéz tekerni. Zozó sikeresen felkurblizta a damilt, az ebéd hal helyett meg töltött káposzta konzerv lett tárkonyos porlevessel.

Utunk a spanyol és a portugál partok előtt, Lisszabon-ig

A GPS plotter térképén egy keskeny, de hosszú, szaggatott zöld vonallal jelölt sávon vezetett volna keresztül az utunk, de mi minimális irányváltással kikerültük, nem hajóztunk át rajta. Nem tudtuk, hogy mi lehetett ott jelölve, de mivel azon a környéken sok kis tengeralattjáró szimbólum volt a térképen, én csak arra tudtam tippelni, hogy ott merülhetnek föl a tengeralattjárók, tehát jobb elkerülni, mint minden olyan helyet, amiről nem vagy 100%-ig biztos, hogy tudod, mi az.

A térképeket böngészve, azt állapította meg Gyuri, hogy az általa kinézett, a belvároshoz legközelebb eső kikötőben nem lehet üzemanyagot vételezni. Ezért elhatározta, hogy a folyótorkolat bejáratánál fekvő Estroil alatt, a Cascais Mariában tankolunk.

A kalózok megelőztek minket

Ahogy közeledtünk a kikötőhöz, egyre jobban a szemünkbe tűnt, hogy egy korabeli háromárbócos, fából készült hadihajó áll a mólónál kikötve. Közelebb érve elolvashattuk a hajó nevét, ez a 22 ágyús, orosz zászló alatt lajstromozott fregatt volt, a Smandarmb Szent Pétervárról. Ha csak azt a hajót és a parti bástyákat figyeljük, akár azt is hihettük volna, hogy 200 évvel visszarepült velünk az idő…

Ez a Smandarmb orosz fregatt

Mint a Karib tenger kalózaiban…

Tankoláskor derült ki, hogy már csak 30 liter gázolaj maradhatott a tartályokban - ami tekintve a hajónk óránkénti 6 liter fogyasztását – azt jelentette, hogy „műsorváltozás esetén” nem sok lehetőségünk maradt volna, előbb utóbb megállt volna alattunk a tudomány.

Itt, a kikötő ellőtt horgonyzott az a türkizkék trimarán is, amelyiket a camarinas-i öbölben is láttunk már pár nappal ezelőtt.

Miután teletöltöttük az üzemanyagtartályainkat, elindultunk felfelé a Tejo folyón, a Vasco de Gama híd irányába. A part menti strandok tele voltak fürdőzőkkel, hiszen az óceán nyáron se melegedik itt 18 fok fölé és már most 17 fokot mutattak a hajónk műszerei.

Először a híres középkori Belém torony mellett haladtunk el, aztán a portugál karavella formájú Felfedezők emlékműve előtt, amin a felfedezések korában élt uralkodók, utazók és térképészek szobrai találhatók.

A vízen néha kicsi, 10 centis felcsúcsosodó hullámocskák csaptak fel, amit lefelé áramló folyóvíz és a tölcsértorkolatban felfelé áramló dagály összetalálkozása okozhatott.

Előttünk egy kék vitorlájú versenyhajó forgolódott, amiben Zozo a tavalyi Volvo Ocean Racing alatt, az Indiai óceánon zátonyra futott Vestas-ra ismert rá, úgyhogy hátra is szólt a kormánynál álló Gyurinak: Vigyázz, ezek nem biztos, hogy tudnak navigálni…

Sikeresen elkerültük őket, és már csak a zúgó Vasco de Gama híd alatt kellett áthajóznunk.

Mint kiderült, azért zúgott már messziről úgy, mint egy felbolydult méhkas, mert a hídon aszfalt helyett vasrácsokon haladnak az autók, buszok, és kamionok. A későbbi Uberes sofőrünk arra tippelt, hogy azért lehet ez így, hogy a szél könnyebben átfújhasson rajta, és ne tekergesse a hosszú függőhidat. 

Ez a Vasco da Gama híd, ami nem az

Porto Alcantara marinához vezető csatornát persze elzárta, az „általában nyitva álló” gyalogoshíd, de a 68-as csatornán keresztüli bejelentkezésünkre megnyugtattak minket, hogy 10 perc múlva nyitják.

A gylogoshídat elforgatták, szabad azút a kikötőbe

Az első szabad helyen, ahol hosszában kikötöttünk nem maradhattunk, mert minden pillanatban jöhetett vissza a sétahajókáztatáson lévő gazdája, ezért nagy nehezen elirányítottak minket a 7/13-as helyre, melynek gazdája holnapig nem jön vissza várhatóan.

Ez lehet az a szitu Tibi szerint, hogy ha előre megkérdezed rádión, hogy van-e szabad hely, akkor elzavarnak, ha meg már bent van a két hátsó lábad, keresnek valami megoldást.

Az új helyre való beállás során sikerült a Pinta és szomszédos kikötött yacht testközeli ismerkedési szándékát egy nagyon-nagyon lapos, és jól helyezett „laufende” fendernyire korlátoznom, ami végül, utunk első szakaszának sikeres befejezését is jelentette.

A szalonban felbontottuk az erre a célra behűtött pezsgőket és szívélyesen gratuláltunk egymásnak, a sikeres úthoz, a szerencsés megérkezésünkhöz.

Megérkeztünk, most már ihattunk a medve bőrére…

 A két hét alatt összenőtt a kis csapat, jókat ugrattuk egymást, és szerintem mindannyian sajnáljuk, hogy útjaink elválnak. Irigykedünk rendesen a holnap megérkező és minket váltó „újoncokra”, hogy láthatják Gibraltárt, ha csak a köd ismét közbe nem szól…

De szerencséjükre, erre sokkal kisebb esély van, mint a Csatornán.

Csak érdekesség képen jegyzem meg, hogy Lisszabon legközpontibb marinájában is csak 35 eurót kértek a 15 méter hosszú hajónk után egy napra. Ennek a horvátországi ár, pont a duplája. Elképesztő. Hogy ott olyan drága.

Egy partközeli kis tabernában tengeri sügért vacsoráztunk, aminek a 7 eurós ára szintén fele vagy harmada a dalmát rablókénak. Ez van. Ilyen a piacgarázdaság.

Az estét egy kellemes part menti bárban való szivarozgatással, koktélozással zártuk, majd lefekvés előtt megmentünk még egy üveg vörösbort, a rá váró enyészettől.

2017.04.13 Csütörtök

13. nap, 14524 lépés

Partra vetve Lisszabonban

A váltótársak már tegnap este megérkeztek Lisszabonba. 9-re rendelte Gyuri őket a hajóra, addig nekünk is össze kellett pakolnunk és kitakarítani. Gyuri a takarítás nagy részét magára vállalta, úgyhogy először a hajó belsejéből szorultunk ki a fedélzetre, aztán a fedélzetről a mólóra. Mi már készen voltunk, mehettünk is volna, de szerettünk volna találkozni az utódainkkal és néhány jó tanácsot átadni nekik. Például: „A kapitány szereti maga felvezetni a pozíciónk pontját a térképre, ezért nyugodtan keltsétek föl óránként. Lehet kicsit morcosnak fog kinézni, de ne tévesszen meg benneteket a látszat, valójában nagyon hálás lesz nektek, örülni fog szívből, bár ezt jól fogja majd leplezni”.  A többi sziporkázó ötletet nem osztom most meg veletek, mert még téves következtetéseket vonnátok le belőlük…

Épp a kikötő számzáras bejárati ajtaja felé jártam, amikor három bőröndös tanakodó úriembert vettem észre a túloldalon. Magyarul elárultam nekik a kódot, nagyot néztek, bejöttek, bemutatkoztunk és megkérdezték: „Akkor te vagy a Balaja?”

(Hoppá! Hát akkor mégis csak olvassa valaki a blogom…)

„Személyesen”. Elvezettem őket a hajóhoz, ahol csináltunk még pár közös fotót az albumba, aztán elhúztuk a … koffereinket.

Még egy közös fotó az albumba. A kékek továbbhajóznak, a fehérek repülnek. Mármint haza...

Megjött a váltás

Utolsóként távozva még hallom Gyuri első hozzájuk intézett eligazító szavait: „Ki horkol közöttetek?”

Végül is a jó tanácsok átadása nélkül távoztunk, de talpraesett fiúknak látszottak. András elárulta, hogy ő is tervez egy blogot írni a www.lapinta.blog.hu oldalon. Remélem sikerül majd megénekelnie a Pinta további útjának a történetét, mert én magam is nagyon kíváncsi vagyok rá.

Rájuk bevásárlás várt még (mert a sörkészlet hogy-hogy nem teljesen elfogyott), aztán dél körül elindultak Gibraltár irányába. Ezt onnan tudom, mert a SPOT szatellites nyomkövetőt náluk hagytam, hogy a haladásukat és az útjukat mi is követni tudjuk.

Elubereztünk a szállásunkra, lepakoltuk a bőröndjeinket, és elindultunk gyalog, hogy megtekintsük Lisszabon nevezetességeit. A sör a legtöbb helyen hideg volt, de néha, csak nagy nehézségek árán kaptunk asztalt.

A várhoz is felmásztunk és majdnem be is mentünk, de a bejárata előtt piszok hosszú sor kígyózott, úgyhogy nagyon hamar megegyeztünk abban, hogy már régen megérett az idő arra, hogy keressünk egy házias kis vendéglőt, és megebédeljünk. Ezúttal egy kis pizzériára esett a választásunk.  Abból is látszik, hogy tényleg jól elmúlt már dél, hogy rendeléskor derült ki: elfogyott a pizza! Ilyet még nem pizpáltam. Viszont nagyon melegen ajánlott a pincér hölgy valami grillezett kenyeret, egy portugál specialitás-félét. Megettük, nem volt rossz, de nem ezután fogjuk visszasírni Lisszabont.

Mondtam, hogy hosszú volt a sor,,,

Hazafelé az óváros arab-ázsiai negyedén keresztül vezetett az utunk (tuk-tuk dugóval fűszerezve), és miután szerencsésen visszataláltunk a hotelünkbe, egyet értettünk abban, sötétedés után nem lesz célszerű majd ismét arrafelé tévednünk.

Tuk-tuk dugó Liszabonban

Egy egészséges délutáni lóbőrhúzás után este besétáltunk a központba és a főtéren felállított sátorban haraptunk valamit. Volt ott lacikonyha, borárus, sangriás, sonkás és sajtos pult is, meg egy konzervárus kistermelő is. Saját töltésű konzerveket árult, és javasolt egy jó kis éttermet másnapra az öböl túlpartján.

Városi sétánk során, egész este kókuszdió árusok kínálták a portékáikat csendben hozzánk lépve: Kokó???, de a standjukat sehol se láttam…   

Elnéztünk még a folyópartra is, ahol két zenész varázsolt sejtelmes, keleties hangulatot a holdfényes lisszaboni éjszakába.

2017.04.14 Péntek

13+1. nap,

Hazaértem, egy újabb élménnyel a tarsolyomban

Reggel összecsomagoltunk és egy kávézó teraszán kezdtük felkészülést a hazaútra. Pontosan megterveztük a napunkat, hogy időben kiérjünk délután a reptérre a gép indulása előtt. Olyan jól elbeszélgettünk a vitorlázásról, földkerülésről, hogy máris némi késésbe kerültünk.

De, honnan indulnak a kompok? - A tegnap esti tér nappal, apálykor.

Erre rátettünk még egy lapáttal a kompnál, mert az automata 4 utas jegye, jó volt 4 útra, de csak egy emberre, így beszálláskor hárman kint maradtunk a sorompó előtt, vehettünk a pénztárban 3 oda-vissza jegyet, és várhattunk egy félórát a következő járatra.

Az étterem a túlparton tényleg nagyon hangulatos volt. Pont olyan, mint amilyenre Gyuri vágyott az előző kikötőkben. Csak abban reménykedtem, hogy nem a tegnap esti konzervárus halait szolgálják fel benne, aki ajánlotta ezt az éttermet. Asztalfoglalásunk nem volt, így várhattunk egy újabb félórát, amíg kiderült, hogy nem jöttek meg azok, akikre egy asztal üresen várt az egész idő alatt.

Asztalra várva - Ott hátul, a szőke tálcás fazon lett a "barátunk", de ezt akkor még nem sejtettük.

A pincért még elmesélem.

Én egy orosz matróznak néztem volna, de semmi baj - szerencsére nem vagyunk egyformák - rendeltünk egy üveg bort, és négy polip előételt. Tovább nem jutottunk, mert:

NÉGY POLIPOT? - kérdezte, „ti nem vagytok normálisak” hangsúllyal.  

Négyet. - Válaszoltuk kicsit elbizonytalanodva. (Négyen vagyunk, nem látszik?)

Miért négyet? – kérdez ismét.

Tessék???  Szóval a négyet értette, de akkor mi a bánat baja lehet?

Mi a baj a 4 polippal? - szerettük volna tudni, mert most már tényleg hülyén éreztük magunkat.

Hát, eljöttök messziről, ide Lisszabonba, és egyfélét rendeltek, ahelyett, hogy megkóstolnátok több mindent….

Jaaaa! Akkor mit javasolsz?

Rendeltünk a végén 4 félét - amit javasolt - 3 bejött, egy meg sültkolbász tálka volt, ami már előző este is a fülünkön jött ki a sátorban. Végül is nem baj, hogy hazai specialitásokat javasol egy pincér, csak a stílus ne legyen olyan tenyérbemászó…

Mindent tudó barátunk persze elfelejtette megrendelni a konyhán a főételeinket, és ez már csak akkor derült ki, amikor fél óra elteltével egyre türelmetlenebbül kezdtünk érdeklődni utána. Az idő szorított - a repülő nem vár - és ekkor már a C tervet kezdtük ácsolni, kompeltérítéssel ötvözve.

Igorunk, nem először járhatott így, mert pár perc múlva sorban hozta a halainkat, nyilvánvalóan a szomszéd asztalok rendeléseit irányította át hozzánk. :))

A finomság belapátolódott, a borravaló elmaradt, majdnem a fizetés is, a Z terv kompja – amivel mindenképp vissza kellett jutnunk a reptéri másik oldalra – kétszer olyan gyorsan közeledett a kikötőhöz mint mi, úgyhogy teli has ide, szieszta-time oda, először távgyalogló tempóban, majd maratonfutó galoppban vágtáztunk egészen a kompterminál épületéig. Az utolsó pillanatban értünk oda, hogy …. várjunk még pont egy negyedórát a hajó visszaindulásáig…

Innen azonban minden jóra fordult, az Uber kombit küldött, amibe a hotelnél befért mind a négyünk hajóládája, időben kiértünk a reptérre, átestünk a vizsgálatokon és a járatunk is indulásra készen állt,    egy fél óra késéssel. A Wizzair Budapesti Olimpia színeire festett gépe hozott haza minket Ferihegyre, onnan pedig két óra autózás után végleg hazaértem szerencsésen. Mert egy út nem ér véget a kikötéssel, csak akkor fejeződik be sikeresen, ha épségben hazatért mindenki.  

Kísértet szállja be Európát, a Budapesti Olimpia kísértete

Igaz, hogy már két hónapja eldőlt, hogy a közös támogatás megszünte után ez az olimpia nem nálunk lesz megrendezve, de minket még egy Budapest Olim-piás Wizzair gép fog hazarepíteni...

Köszönet Neptunnak, hogy kegyes volt hozzánk végig, Gyurinak a lehetőségért, hogy egy nagyszerű csapat tagjaként eljuthassak ezekre a tájakra és krónikása lehessek a Pinta első útjának, az Úr 2017. évének április havában.

Szabó Balázs Dániel,

azaz Balaja

Helyreigazítás

A blogomban valótlanul híreszteltem úton-útfélen, hogy annak a nagy piros hídnak Lisszabonban - ami alatt mi is áthajóztunk - Vasco de Gama híd a neve.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a hidat édesapám születésnapjáról nevezték el, vagyis a neve:

Április 25. híd.

Van a Tejo folyón kicsit feljebb egy híd, ami nem olyan látványos, bár igaz hogy hosszabb és újabb és azon át is keltem már 2006-ban, na valójában az a Vasco de Gama híd. Hazafelé el is repültünk mellette.

A Vasco de Gama híd. Ez már az igazi…

Nem tudom miért kevertem össze a kettőt, talán úgy éreztem, hogy egy nagy felfedezőnek nagy híd jár, de most, hogy kiderült az igazság, már értem, hogy az édesapám születésnapja azért mégis csak előbbre való dolog…

Még a portugáloknál is…

Kedves Olvasó!

Így vagy úgy, de a végére értél ennek a történetnek. Ha tetszett, kérlek kattints az oldal tetején/elején lévő kék lájk gombra (2020 január 7-én kapcsoltam be), nagyon örülni fogok minden visszajelzésnek.

Balaja