2017 március 30-tól április 12-ig, a svédországi Ellős-től Lisszabonig

Előzmények

Úgy másfél hónapja olvastam a lehetőségről, hogy valaki, egy vadonatúj Hallberg-Rassy 48-as vitorlást akar levinni a svédországi gyárból az Adriára, ÁPRILISBAN, és tapasztalattal rendelkező útitársakat keres.

Miért is szerettem volna elmenni erre az útra:

• további tapasztalatszerzési lehetőség,
• újabb tengerek, országok, kikötők, partok megismerése - erre még nem jártam – hajózni az északi tengeren, a La-Manche csatornán,
• meghódítani a viharairól hírhedt Biscaya öblöt, persze mindezt sokkal jobb lenne nyáron, de ha egyszer most van rá lehetőség, akkor ki kell használni.
• Végre eljutni Gibraltárba. Hajón. Erre valahogy gyerekkorom óta vágyom, olvasmányaimban szinte mindig innen indultak kis vitorlásokkal földkerülő útra, a Világjárók könyvsorozat hősei.
• látni Ibizát és Szardíniát. Szicíliától már hajóztam az Adriára, de mindig tud újat mutatni a tenger,
• és persze kipróbálni egy Hallberg-Rassy vitorlást, amiről a német Yacht újságban mindig áradoznak.

Ötven évente egyszer van ilyen lehetőség, ezt meg kell próbálni!

2017.03.30 Csütörtök

-1. nap, 1130 km autóval

Irány Berlin.

Hol is kezdjem. Talán azzal, hogy este 7-kor betöltöttem az 50. életévemet. Mindezt valahol Prága és Drezda közt félúton. Vannak ezzel kapcsolatos érzéseim, gondolataim – nem a hellyel, hanem az 50-nel - de talán itt, ez most nem olyan érdekes.

A történet ott kezdődik, hogy a Mérföldyachting hírlevelében vettem észre a lehetőséget, hogy részt lehet venni egy hajó leszállításában, a svédországi Ellős-ből, a gyártól az Adriáig.

Gyors konzultáció a családdal - zöld lámpa – és már jelentkeztem is.

Bíztam abban, hogy a hajós előéletem - a két évvel ezelőtti Atlanti átkeléssel – jó ajánlólevél lesz a jelentkezésemhez, de amikor kiderült, hogy 46-an jelentkeztünk a 7 helyre, hát egy kicsit elbizonytalanodtam. Végül meghívtak egy elbeszélgetésre, ahol kiderült, hogy számítanának rám, méghozzá inkább az út első, nehezebbnek tartott felére, azaz Dániától Lisszabonig. (Na gondoltam, most sem látom Gibraltárt, de azért nagyon örültem, hogy részese lehetek az útnak)

A terv végül úgy alakult, hogy Gyuri - a tulajdonos - a többi útitárssal elhozza a hajót Dániáig, mi ketten Zolival Magyarországon megvesszük a proviant nagy részét, ami főleg Zoli kitartását dicséri, és egy kombival elvisszük Dániába, ahol két hölggyel cserélünk, ők kiszállnak és hazaautóznak, mi pedig behajózunk.

Ez a terv. Ami eddig működik.

Az út előtt beszereztem egy szatelit nyomkövetőt, ami már a hajón van, így a ma reggeli indulásuk óta folyamatosan látjuk a hajó pozícióját. Innen vettük észre, hogy az előzetes tervvel ellentétben este 7-kor kikötöttek Dánia felső csücskében, Hirtshals-ban. Itt már jártam majd 30 évvel ezelőtt, ide érkeznek Norvégiából a kompok.

A Pinta útja a hajógyártól,Ellös-től Thyboron-ig

Telefonon érdeklődtünk Gyurinál a műsorváltozás okáról. Megtudtuk, hogy egész nap erős negyedszélben jól haladtak, de az 5 fokos meleg, -5 fokos hidegnek hatott a metsző szélben, és ésszerűbbnek tűnt estére kiállni. Valahogy úgy hangzott, ahogy a kismacska mondta a nagymacskának a többórás ereszen való lógás után, hogy „b…tunk már eleget, menjünk inkább haza…”  Nagyon meg tudom érteni a döntést…

Este Berlinben alszunk egy jó barátomnál, aztán holnap nyomás tovább.

2017.03.31 Péntek

0. nap, 715 km

Nem migránsokat csempészünk

Este Berlinben egy deka parkolóhely sem volt a környéken. Ilyen még nem volt, hogy nem találtam meg a rám váró helyet, de ott, a berliniek közül a szülinapomon nem gondolt rám senki. Legalábbis ilyen szempontból. Találtunk viszont a közelben egy szinte üres parkolóházat, aminek örültünk is, mert a megrakott autót nem szívesen hagytuk volna az utcán.

Reggel rögtön egy kis intelligencia tesztet kellett elvégezzünk, hogy lejussunk a pincébe, a parkoló szintre.

Beszálltunk a liftbe, és nem találtunk egyetlen megfelelő, lefelé vezető gombot sem. Nem volt se P1, se -1, csak 0 meg 1-től fölfele… Ilyet még nem láttam. A 0 nem vitt sehova. Aztán feltűnt, hogy van egy kötőjeles gomb is… Hmm... Csak nem úgy kell beütni, mint a számológépekbe? És de, beírtuk 2 gombnyomással a „-1” –et, és lám már repültünk is lefelé…

Itt jött máris a következő feladat, a fizetés. A mi papírpénzünket nem fogadta el az automata, 9 eurónk meg nem volt érmében. Akkor gyerünk pénzt váltani. Elsőnek én indultam neki. Minden zárva volt még a környéken (9.45). Végül elbaktattam a Lidl-ig, ahol a bennszülött pénztárosnő közölte velem, hogy ő nem válthat pénzt. Értem én, de legalább egy kis megértést láttam volna az üres tekintetén…

Próbálkoztam még egy kicsit a parkolóban a vásárlókkal (na, nem a bevásárlókocsik 1 eurósát kéregettem, hanem egy 10 eurós papírpénzt szerettem volna felváltani), de egyre inkább azt éreztem az elutasítások során, hogy úgy nézek ki, mint egy kelet-európai, aki a hamis euróját akarja elsütni… Egy török zöldséges megszánt, és beváltott egy 5 euróst. Így már volt 8. Végül visszamentem, és elhatároztuk, hogy megejtjük a fennmaradó bevásárlást a Lidlben.

El is kezdtük, és amíg én szedtem össze a cuccokat, Zoli kifizetett egy virslit, hogy kiválthassa az autót. A virsli valahogy többe került, és a kedvenc pénztárosnőnk fizetéskor, természetesen nem adott 2 eurónál több érmét még kérésünkre sem, mondván hogy az már pénzváltásnak minősülne…. Isten őrizz, még a pénzváltás gondolatától is elborzadtunk…. Tehát meglett a szükséges 9 euró (mert egy a bevásárló kocsiba volt bedugva nálam). Igenám, de ahogy telt-múlt az idő, a parkolási díj közben már 10 euróra emelkedett….

Ez a Berlin nem ereszt minket…

Lassan már megkaphatnánk a német állampolgárságot is…

Zoli az időközben 10-kor éppen kinyitó bowling bárban pillanatok alatt bedobott egy barnakólát (mint a helyi alkesz reggel a cseresznyét) és szabadok lettünk…

Bepakoltunk a kocsiba, a Superb már nem tudott hova tovább süllyedni, és viszlát Berlin!

Most már csak egy kérdés foglalkoztatott minket, hogy mi lesz a német-dán határon. Akarnak-e migránsokat keresni a csomagtartónkban vagy nem. Mert ott, 44 üveg bort, 11 üveg pálinkát, gin-t és rumot, valamint 4 tálca sört találnának, nyers húsok, szalámik, tojások és tejtermékek között. Csupa olyan dolog, amitől nem kapnának röhögő görcsöt a dán vámosok… Aztán meg mi sem…

De, Neptun velünk volt, és az integető ember a határon, a barátságos germán mosolyunkat látva nem a sátor felé irányított, hanem lapátolt a kezével, hogy cak-cak, húzzunk már tovább…

Mi is így gondoltuk pontosan.

Telefon a hajóval: elállt a szelük, motorral még 4 óra Thyboron, nekünk 200 km. Előbb ott leszünk, ha minden jól megy…

A kikötő előtt pár kilométerrel még megálltunk egy kicsit és kisétáltunk egy 8 erőműves nyílegyenes sorba telepített szélparkhoz, amit a sekély beltengerre telepítettek.

Szélpark Thyboron előtt a beltengeren

Thyboron egyébként egy csendes kis kertvárosi lakónegyed benyomását keltette, a 70-es évekből. Öregebb házat nem láttam, meg visszagondolva egy darab fát sem. A kikötő nagy részében halászhajók álltak, kisebb halfeldolgozó csarnokokkal, és odébb a keleti medencében egy hajójavító üzemmel.  A vendégyachtok boxai a kikötő tenger felőli sarkában álltak, bankkártyás víz- és áramvételi oszlopokkal. A marina személyzettel se este, se reggel nem találkoztunk.

Este fél nyolcra megérkezett a hajónk is. A partfalnál átpakoltuk az autóból a készleteket, majd átálltak a vendégmólóra. Igaz, az első boxba nem fért be a hajó, a 4,4 méteres szélességével, de a másodikba már igen.Meleg fogadtatás és vacsora után nyugovóra tértünk.

Bepakolás a partfalnál

Ebbe a boxba már befértünk - mese nincs, ezzel a hajóval holnap útra kelek!

2017.04.01 Szombat

1. nap, délig 18 tmf ( Log 198 nm)

Indulás Hollandiába, West Terschelling-be.

Reggel, indulás előtt szerettük volna a víztartályunkat feltölteni, de a mólón lévő víz- és áramelosztó oszlop bankterminálja, kizárólag a magyar SZÉP kártyát fogadta volna el. Az meg kivételesen nem volt nálunk. Hiába próbálkoztunk mindenféle más bank- és hitelkártyákkal, a csap továbbra is csak üresen hörgött, a víztartályunk pedig fél-üresen maradt, ami így is még 400 liter édesvizet jelentett.

Mivel az buta automata egyenlőre képtelen a kikötőkötelek kezelésére, fogvatartására, így Berlinnel ellentétben, szabadon távozhattunk Hollandia felé.

Kihajózunk Thyboron-ból

Ide is meghoztam a jó időt (ahogy szoktam), egész nap sütött a nap és elfogadható 13 fok volt, minimális balatoni hullámokkal. Sajnos 13-15 csomós totális ellenszelünk van, így egy fél órás vitorlázástól eltekintve motorral haladtunk egész nap.

A hajónk, a Pinta 23 tonna vízkiszorítású.

A hajóban szinte minden van.

Könnyebb azt felsorolni, hogy mi nincs.

Nincs például sörösdoboztartó a kormányálláson. Valahogy rögtön kiszúrtam.

És itt majdnem vége is a „nincs rajta” felsorolásnak. Próbáltam ravaszkodni:

És hajszárító?

Van.

Nincs több kérdésem. Mert van többek közt, fűtés, klíma, mosógép, mikró, motoros nagy-és orrvitorla ki- és behúzó, elektromos csörlők, radar, AIS, Navtex, elektromos WC-k stb.

Műholdas telefon nincs - de azt már hozhat aki akar – és nincs még páraelszívó és mosogatógép a konyhában.

A hagyományos kézipumpájú WC-be tilos a WC papírt beledobni, a reális dugulásveszély miatt. Gyakorlatilag amióta a tengerre járok, szinte ezzel indul minden hajó átadása, az új utasok tájékoztatása. Ez volt a vitorlázás egyik alfája. Hát már ez is a múlté…

Itt a hajón, az elektromos WC-be nyugodtan be lehet dobni a használt WC papírt (a kaptány kifejezetten engedélyezte), természetesen csak ésszerű mennyiségben…

Azt azért kajánul hozzátette, előtte tépjük 1 centis csíkokra…. 

Délelőtt a Gori propellerünk Overdose funkciójáról tartottunk nemzeti konzultációt, és mielőtt tettlegességre került volna a sor, megegyeztünk abban, hogy amint hajlandó szkipper próbálkozni hagyni minket, egy I-Phone decibelmérő applikációjával döntjük el a kérdést.

Overdose vagy overdrive?

12-13 óráig voltam ügyeletes a kormány mellett, de jóformán csak a környező minimális hajóforgalomra és a vitatkozókra kellett figyelnem.

Úton az Északi tengeren

Az ebéd hagyma- és gomba porleves volt aztán székelykáposzta.

Délután egy jó alvást követően (cowboypizsamában) megzuhanyoztam. A melegvíz után ismét friss, üde és kívánatosnak éreztem magam :)). És tényleg működik a hajszárító, bár igaz, hogy én, a sörényem megszárításával 45 másodperc alatt kész vagyok.

A szappan leejtéséért nem kellett aggódni, mert a zuhanykabin olyan passzentos, hogy esélytelen lehajolni bármiért is benne… A zuhanyzás örömeit némiképp csökkentette, hogy 2 másodpercenként háttal nekitántorgott az ember a zuhanykabin hideg falának, mivel ilyen időközönként bólintottunk át a szembejövő mini-hullámokon (ezért is van kicsit olyan balatoni érzése az embernek).

Délután beleolvastam a gimnáziumi osztálytársak leveleibe. 24 levél elmaradásom volt, a zenei fesztiválok és az 50-es köszöntők voltak az aktuális témák.

Este 22 és 24 óra között voltam őrségben Sanyival, a kabintársammal. Amikor hátra mentem a hajó végébe, a felhős, sötét éjszaka, a hajó fehér farfényében szitáló eső és a surrogó habok önkéntelenül is a Titanic utolsó éjszakáját juttatta eszembe. Még a hónap és a hideg is stimmelt. Az ember akaratlanul is elképzelte, ahogy a sötétségből egy jéghegy bukkan elő…

2017.04.02 Vasárnap,

2. nap, 194 tmf (Log 392 nm)

Úton az Északi tengeren

Hajnalban 4 és 6 óra között ismét Sanyival voltunk kint. A hőmérséklet 10 fokra javult, de melegünk továbbra sem volt. Belegondolva, hogy 2-300 évvel ezelőtt a kereskedelmi vitorlások és hadihajók egész évben járták a tengereket, és a hajósoknak nem volt ilyen vízálló, meleg öltözetük, nem csoda, hogy napi fél liter rum volt a fejadagjuk…

Elhaladtunk egy tengeri szélpark mellett, ahol négyes sorokban legalább 200 turbina forgott. Ez kb. egy paksi blokknak felel meg, és van még jó pár ilyen a közelben.

Szélparkok a radaron napfeltkeltekor 

Délelőtt, amíg aludtam, döntés született arról, hogy ha már ilyen barátságos az idő, élhető a menet, menjünk inkább tovább Dunkerque-be, és tartogassuk inkább az így megnyert napot az esetleges rosszabb idők kikötőben való kivárására.

UtunkThyboron-tól Dunkerque-ig

Délelőtt egy röpke 20 perc alatt leszállt a köd. A szél maradt 10 csomó körül, úgyhogy tudunk vitorlázni tovább. Valahogy bennem az alföldi köd, mindig csenddel és szélcsenddel párosult, de hát akármilyen sík is ez a vidék, a talaj és a talpunk közt közt mégiscsak 20-30 méter tengervíz van (meg egy jó hajó).

Még egy szelfi a köd előtt

A mai ebédet Zolival ketten követtük el, chilis-babot főztünk rizzsel. Rosszul nem sikerülhetett, mert valaki megkérdezte, hogy nem akarunk-e a továbbiakban is mindig mi főzni…

Az ebéd utáni teszt során (motor előre-hátra-megint előre kapcsolása, zajszint méréssel egybekötve) megnyugtatóan eldőlt a Gori propeller-overdrive-kérdése, a vesztes sportszerűen gratulált a nyertesnek, és mindannyian megittuk a békepálinkát.

Háttérben egy gázkitermelőplatform. Már nem látszik? Akkor ismét száll le a köd

Délután olajfúró tornyok és egy gáz kitermelő platform mellett haladtunk el, majd kereszteztünk egy két sávos tengeri hajópályát. A teherhajó forgalomnak 2 x 3 tengeri mérföld széles sáv van kijelölve, egy északi és egy déli irányba haladásra, köztük másfél mérföld széles elválasztó sávval.

Ahogy közeledtünk felé, akárhogy is meresztgettük a szemünket, nem láttunk semmit a párában, de a radar és az AIS jeleken láttuk, hogy két teherhajó közeleg balról valahol a ködben, és ha gyengül a szél és nem csinálunk valamit, fél óra múlva elgázoljuk őket. A monitort nézve, tisztára olyan érzésünk volt, mint egy csigának, amikor az erdei út szélén lázasan tekergeti a fejét jobbra meg balra, aztán ürgevágtában nekilódul, hogy átérjen még az ösvényen döngető teknősök előtt…

Előttük kellene átérnünk

Gyorsítsunk, indítsunk motort? Ejtsünk vagy élesedjünk? Ha így haladunk tovább ezzel ütközünk 20 perc múlva, ha meg úgy, akkor meg a másik üt el minket fél óra múlva. A lassítás vagy megállás szóba sem jöhetett. Végül bejött, amit kikalkuláltunk: motort indítottunk a vitorlák mellé és kicsit gyorsítottunk, aztán ejtettünk, végül élesedtünk és átértünk előttük biztonságosan, kicsit lihegtünk ugyan…

de, sikerült!

Tegnap mivel aludtam, elmaradt a 17 órai Gin-Tonic-Time. A mai nap nem követtem el ezt a végzetes hibát, és felszolgáltam mindenkinek egy pohárral. A jégkockát ezúttal nem hiányolta senki, de a lelkes hátba veregetések elmaradtán, el kellett ismerni magamban, hogy egész más hatása van a koktélnak -30 fokban az Északi tengeren, mint a +30 fokban az Adrián… Na, de leszünk mi még délebbre, nem adom fel!

2017.04.03 Hétfő

3. nap, 184 tmf (Log 576 nm)

Köd előttem, köd utánam, jobbra is és balra is…

A mai nap, a kutyaőrséggel kezdődik kettőnknek hajnali kettőkor. Nem volt olyan veszett hideg, viszont az a hírhedt, igazi csatornás tejfekete köd lepett el mindent. A látótávolság előre ténylegesen 0 méter, mert a piros és a zöld navigációs fény a hajó elején ott helyben, azonnal, zöldes zárófüggönyt vetít elénk a ködre. Oldalra és hátra meg kb. 10 métert lehet látni a tengerből. Ez csak arra jó, hogy lássuk, milyen gyorsan mennénk neki valaminek rossz esetben. Motorral haladunk, mert szél alig van, a 8 csomós sebességünket egy másfél csomós ellenáramlás csökkenti, 6,5 mérföldes óránkénti közeledésre a célunk felé. Gyakorlatilag egy 3D-s szemüvegben is navigálhatnánk, mert előre semmit sem lehet látni. Csak azért merünk így „bekötött szemmel” robogni, mert a plotteren pontosan látjuk a környező hajók, tárgyak, bóják, fúrótornyok AIS és/vagy radarjelét, az alattunk levő mélységet, a tengeri navigációs tárgyakat és a pontos pozíciónkat a térképen.

Nem tudom igazán semmihez se hasonlítani az érzést, ahogyan a ködben 99%-ig csak a monitor után navigálunk. Mondjuk, olyasmi lehet, mintha éjfél után, az őszi totál ködös éjszakában kiülnénk egy laptoppal egy kisszékre a 435-ös alsóbbrendű út egyik sávjának a közepére. Csak monitoron figyelhetnéd az esetleg közeledő teherautók GPS jelét. Ha jó sávban ülsz, szépen elbrummognak melletted, ha tévedtél, vagy elnéztél valamit: Game over, ebben a játékban nincs több életed.

A furcsa érzés mellet, egyáltalán nem tűnt orosz rulettnek a haladásunk, bár lehet a kelleténél mi is kicsit jobban megbíztunk a műszereink adataiban, hasonlóan a többi, a körzetünkben, gyorsabban haladó 8-10 teherhajóhoz.

Amszterdam előtt 20 horgonyon várakozó hajót kellett kikerülnünk, később pedig egy 20 másodpercenként dudáló olajfúró tornyot. 300 méterre haladtunk el mellette, de így is csak egy kis világosabb fényfolt látszott belőle. A hangját még 4 mérföldnyire is hallottuk, hát nem szívesen aludtam volna ott.

Végül egy szélpark előtt adtuk át hajnali kettőkor az őrséget, a következőkre várt annak kikerülése, és a Rotterdam előtt horgonyzó, valamint a ki- és beigyekvő hajók közti átmanőverezés. Ők is megoldották a feladatot.

Némi alvás után délelőtt 10-től már egyedül álltam a nappali ködben a kormánynál. Itt annyi volt a különbség, hogy már 20-30 méterre is el lehetett látni, és ELŐRE is !!! Ami nem egy hátrány.

Köd előttem

Köd utánam

Ha holnap is ilyen idő lesz Dovernél, valószínű csak a fojtogató ködről tudok majd mesélni az unokáknak, sziklákról nem.

Délutánra 22 fok lett, a köd szinte teljesen felszállt, és szép napsütésben kerülgettük a Dunkerque előtti zátonyokat, homokpadokat (amik csak a térképen látszottak).

Az útvonalunkat kézzel rajzoltam be, illetve egérrel, azért ilyen reszketős...

16.00 körül két vontatóhajó által toszogatott óriás után behajóztunk a kikötőbe. Egy tiszteletkör után megtaláltuk a tankoló helyet, és kikötöttünk. Megérkezünk Dunkerque-be.

Behajózunk a Dunkerque-i kikötőbe

Erről a mólóról mentették ki az angolokat. Vagy a németek bombázták le, vagy a tenger...

Feltankoltunk, aztán bejelentkeztünk a Grandlarge Marinába. 29 € volt egy éjszakára, a zuhanyzó teljesen kulturált volt, de a környezet összesem vethető egy adriai kisváros hangulatával.

Megtankoljuk a hajót

Ködös napsütés, itt ilyen is van...

Ja, a zuhanyzó.

A férfi zuhanyzóban kapásból bementem a legnagyobba. Szerintem tudat alatt sem akartam nekidőlni a hideg válaszfalnak… Meglepve vettem észre, hogy a dupla méretű kabinban két zuhanycsap és rózsa is van. Hogy is van ez itt a franciáknál? Női partner is bejöhet ide a férfi zuhanyzóba? Vagy a meleg párokra is gondoltak? Nem tudtam eldönteni, így abban maradtam magammal, hogy párokra gondoltak és kész. Nincs itt semmi látnivaló.

A nem várt megfejtés akkor érkezett, amikor kész lettem, és kinyitottam az ajtót. Az ajtón kívülről egy pelenkázó uniszex apnyuka piktogramja volt látható. Tényleg, az az asztal, ami olyan kényelmes volt a neszesszernek, az olyan pelenkázó magasságú volt...

Akkor most szerintetek, rossz vagy jó, aki másra gondolt?  

Étterem keresőben a Dunkerque-i plage-on, a köd megint leszállt

Szerintem, egyikőnk se csodálkozott vona, ha hirtelen angol katonákat látunk rohanni a ködből előbukkanó hajók fele...

Estére már nagyon vágytunk egy kis tengeri herkentyűs vacsorára. A marina recepciósa által javasolt étterem - az ismét ködbeburkolódzó plage-on - természetesen még szezon előtti zárva tartásban leledzett, a google mutatta közelben található netkedvenc meg nem volt a helyén. Így a belváros felé vettük az irányt, és egy jó óra és 9327 lépés után meg is találtuk a helyünket. A közösen rendelt kagyló előétellel nem jártak pórul a társaim, visszafogtam a hagyományos tempómból. A finom halételek után a rakparti háromárbocos múzeumhajó mellett vettük hazafelé az irányt az estében, és az apályban meredeken lejtő rámpán  jutottunk vissza a hajónkra. Altatót senkinek sem kellett bevennie.

 Pedig ő is kapott enni...

Dunkerque by Night

Egy szárazra vetett zöld bója

2017.04.04 Kedd

4. nap, 43 tmf délig (Log 619 nm)

Kontroll Csoport

Reggeli sika-mika

Szél: 5-8 Kts WSW, Tenger: 2, Hőm.: 13 C°, Felhős párás

Reggel 9 után indultunk Dunkerque-ből, felhős időben, szemerkélő esőben.

A Calais és Dover közti legszűkebb szakasz következett, hófehér sziklákkal és nagy forgalommal. Gondoltuk.

A valóság: mint az őszi ködös Balaton, csak a déli, lapos part kivehető, mert ahhoz vagyunk közelebb.

Igaz a kompok kicsit jóval nagyobbak és kétszer, háromszor olyan gyorsak, de kikerülnek. Ha nem mész az útjukba. Mi nem mentünk.

Az északi part párába burkolózik, a doveri sziklák eltűnve maradnak, mint fehér szamár a ködben. Gyanítottam én már tegnap, hogy könnyen lehet, hogy az interneten hamarabb fogom látni majd őket…

Mögöttünk halad el a komp

Egy irányba haladunk a Csatornán. Csak ő 399 m hosszú, 48 m széles, a merülése pedig 10 m

A hajóforgalom nem volt vészes, bár igaz, távolabbról néztük a hajózó sávokat, ami azért nem ugyan az, mint őket keresztezni…

15.30 kor bejelentkezett nálunk rádión a francia parti őrség. Udvariasan megkérdezték, hogy megengedjük-e nekik, hogy tartsanak nálunk egy kis helyi ellenőrzést. Csábító volt a gondolat, hogy azt mondjuk: bocsi, mi inkább szeretnénk haladni, mert messzire megyünk, de látva, hogy továbbra is kitartóan jönnek felénk, nem volt szívünk végül nemet mondani nekik.

Jön a francia parti őrség

AIS jelük nekik sincs, csak a lila paca jelzi őket a radaron

5-en átrocsóztak hozzánk a hadihajóról, négyen feljöttek a fedélzetre, a kormányos meg kitartóan rodeózott körülöttünk.

Rögtön az elején tisztáztuk a legfontosabb dolgokat: nélkülük hatan vagyunk a fedélzeten, és egyikünk sincs drog, fegyver, francia tudás és 10.000 Eurónál több készpénz birtokában.

A különítmény vezetője tisztelettudóan bekéredzkedett a szalonba egy kollégájával és leellenőrizte az útleveleinket a rádión keresztül. A másik kettő addig - közöttük legalább egy hölgy volt – sakkban tartott minket a fedélzeten, mintha arra figyeltek volna, hogy bedobunk-e valamit a vízbe. Környezetvédők lehettek másodállásban.

Sierra, Zulu, Alfa, Bravo, Oszkar - Ez én vagyok

Odabent az útitervünkről érdeklődtek, merre jártunk, hová tarunk, majd ketten gumikesztyűt húztak. Gondoltam megmutatom a WC-t, meg a budikefét, de ők inkább a konyhaszekrényekben ellenőrizték a rendet, hogy minden a helyén van-e. Elégedettek lehettek, mert megdicsérték, hogy milyen szép a hajó.

Kesztűs kézzel - Rejtett kamerás felvétel

Közben kint megkérdeztem a vámos hölgyet, látszanak-e innen jó időben a doveri sziklák, mert nagyon szerettük volna Rómát látni. Azt mondta, hogy persze látszanak, de semmi különös nincs bennük, tulajdonképpen ugyan olyanok, mint a francia sziklák, ha kíváncsiak vagyunk rájuk, nézzünk csak ki mutatta, azok legalább látszanak. Most nem viccelek, tényleg ezt mondta.

Kérdésemre elmesélte, hogy a calais-i kivándorlók már nem csak a kamionokon és a vonatokon próbálkoznak, hanem a tengeren is. Tegnap éjjel három embert mentettek ki egy süllyedő csónakról. Milyen csónak volt az? Kérdeztem. Erre töredelmes szívvel bevallotta, hogy azt a dingit bizony a parti őrség, mentő egységétől vették kölcsön…

Én rögtön átláttam, hogy itt is kezdik a líbiai trükköt tesztelni:

1. Végy egy csónakot (persze lehetőleg ne a francia parti őrségtől)
2. Menj ki a tengerre
3. Záros határidőn belül süllyedj el
4. Az angolok meg majd kimentenek és átvisznek

Az úttörők több súlyos hibát is vétettek, nem értesítették előre a teljesen független nemzetközi mentő szervezeteket, hogy hol fognak elsüllyedni, illetve, hogy a kiválasztott csónak, leltári darab volt, és a franciák még nem tervezték a leselejtezését. Pedig majdnem elsüllyedt.

Én a jogvédők helyében be is perelném a francia partőrséget, gondatlan életveszély okozásért. Meg az angolokat is, hogy nem értek oda előbb, úgy mint az olasz kollégáik….

Sajnos nem rajtam múlik a probléma megoldása, pedig lennének ötleteim…

Közben odabent az egység parancsnoka, végre kibökte a jövetelük valódi célját: Mivel kell ahhoz foglalkozni, hogy egy ILYEN új hajót tudjon venni az ember? Gyuri részletesen elárult mindent. Én próbáltam fülelni, de mivel közben nekem a vámos hölgy figyelmét kellett odakint elterelnem, mindenről lemaradtam. Azóta se derült ki semmi, a többiek mind hallgatnak, mint a sír.

Mivel egy emberként az vallottuk, hogy nem Venezuelából jöttünk, és a mobil gyomorscan se mutatott ki semmit (még ebéd előtt voltunk) elkezdtek feszengeni. Végül nem tudták tovább húzni az időt - pedig láttam, hogy a 17 órai gin-tonicomra játszanak – ezért elbúcsúztak. A motorcsónakból még lelkesen visszaintegettek, de az is lehet, hogy csak azt mutogatták, hogy hagyjam már abba videózást, fotózást.

Öt és hat óra közt egyedül álltam kint a szitáló ködöt. A hajó ment magától, a vitorlaállításon nem kellet változtatni. A hosszú lapos atlanti hullámok megérkeztek, a váltás még nem. Jöttek viszont delfinek, ezen az úton először. Vagy 10 percig kísérték a hajót, megnézték balról, jobbról, elölről és alulról. Szerintem ők sem tudták eldönteni, hogy overdrive állásban van-e éppen a propellerünk, vagy sem.

Ma estétől 2 óráról 3 órára növeljük az őrség idejét, így utána 6 órát lehet pihenni az eddigi 4 helyett, valamint megcsereberéljük az eddig kialakult párokat. Mármint az őrségben. A változatosság gyönyörködtet, mondják.

A naplementét fotózom

2017.04.05 Szerda

5. nap, 174 tmf délig (Log 793 nm)

A Csatorna szigetek mellett napfényben

Éjfél és 3 óra közt Gyurival voltunk őrségben. Mivel a vitorlák jól be voltak állítva, csak az éjszakában kellet néha körülnézni, illetve a műszereket és az irányt ellenőrizni.

0 óra 15 perckor léptünk át a nyugati féltekére. Ez a Pinta életében először történt, de minden bizonnyal nem utoljára. Egy pacsival nyugtáztuk az eseményt és mentünk tovább.

Utunk a La Manche cstornán, Dunkerque-től a Bretagne félszigeten lévő Roscoff-ig

Éjszaka - miután lefeküdtem aludni - kicsit megerősödött a szél, megdőlt a hajó. Azt álmodtam, hogy földrengés van, szeretnénk kifutni a házból, de alig birok megállni a lábamon, és csak mozog és dübörög körülöttem vég nélkül minden. Végül nagy nehezen rájöttem, hogy ez csak álom, és a hajó eleje, ahol alszunk, az rázkódik, dübben bele a hullámokba folyamatosan…

A közvetlen földrengéses életveszély elmúlt, a zaj, rázkódás, dübörgés megmaradt és most már kapaszkodnom is kellett, hogy ne guruljak ide meg oda.

Reggel a nap felkelt, a szél meg északira, raumosra fordult.

Először a Jersey majd Guernsey mellet haladtunk el nem túl közel. Nem is néztek ki olyan barátságtalanul, a szikrázó napsütésben. Angol féle fennhatóság alatt állnak a francia partok közeli ölelésében. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy jó párszor gazdát cserélt a történelme során. Nézzetek utána.

A Csatorna szigetek

Az okos telefonomon az óra magától átállt a Londoni időre valamikor. Vagy nyugati féltekés GPS koordinátákat érzékelt, vagy egy csatorna szigeteki angol mobilszolgáltatót, a lényeg az, hogy elállítódott, és mire észrevettem, jó háromnegyedórát késtem a délbeni szatelites „minden OK” üzenet hazaküldésével. 

Fél kettő körül nekiláttam Tibi és Zoli hathatós segítségével pörköltet főzni.

Közben Gyuri megérdeklődte, hogy van-e valami lehetőség a 17 órai gin-tonic előrehozatalára?

Hoppá! Ugye, nem is volt az olyan rossz!

Van persze. A hajóidő maghatározása a parancsnok kizárólagos jogköre.

Gyuri élt a hatalmával, és 10 perc múlva már mindannyian együtt szürcsölgettünk a napsütésben. A jégkocka azért még továbbra sem hiányzott…

A pörkölt elkészült, azt mondták nagyon jó lett.

Kérdezték, hogy mit esznek majd az út második felében?

Ha rajtam múlik semmit, mert sajnos én csak Lisszabonnig kaptam jegyet…

Egész nap gyönyörű napsütésben vitorláztunk a hosszú, komótos atlanti hullámokon. A levegő olyan tiszta, hogy talán a világ végére is el lehetne látni, ha nem lenne kerek a föld.

Bakker, ha megálltunk volna Hollandiában, ma érnénk a csatornába, és minden láthatnánk…

Bár az is lehet, hogy a francia vámos kisasszonynak van igaza, és a másik oldal is olyan, mint a francia, azt meg láttuk.

Annyira nem vigasztaló valahogy ez az érvelés…

Egyébként meg, ha belegondolok, Dover szikláit bárki láthatja, de olyan KÖD-ben a Csatornán, nem sok magyar hajózhatott…

15.30-kor genakkert húztunk. A Pintá-n ezt is most először. Szépen haladt vele a hajó.

Várhatóan hajnali kettőre érünk a bretagne-i Roscoff-ba. A szolgálatunk Gyurival éjfélkor ugyan lejár, de megvárjuk még a benavigálást és a kikötést a marinában, hogy tudjunk segíteni.

2017.04.06 Csütörtök

6. nap, 98 tmf Roscoff-ig (Log 891 nm)

Pálmafás Bretagne

Gyuri ügyesen benavigálta a hajót a sötétben és hajnali 2.20-kor kikötünk Roscoffban. Már kezdtük volna szőni a pókhálót, és további kötelekkel rögzíteni a hajót, amikor valaki észrevette közülünk, hogy az üzemanyagtöltő helyre sikerült kikötnünk. Ez nem lesz az igazi - gondoltuk - úgyhogy átálltunk a szemközt oldalra egy szabad boxba.

A La Mache csatorna abszolválásának tiszteletére felbontottunk egy üveg pezsgőt, aztán még egyet. És persze meg is ittuk. Aztán egy kis pálinkát – tudjátok, hogy van az - ha beszélget az ember, gyorsan elrepül az idő… 4.15-kor végül elcsendesedett a szalon, ki-ki nyugovóra tért.

Délig aludtam jó tengerész módjára, majd ismét teszteltem a helyi, kikötői zuhanyzót. Itt nem gondoltak a pelenkázós apukákra, de volt viszont hajszárító, így nem kell a kézszárító alá térdelni, ami azért lássuk be, félreértésekre adhatna okot.

Kikötőhelyünk Roscoffban

A fekete benga acélcölöpökhöz rögzített úszómoló 6 óránként 6 métert emelkedik, illetve süllyed a hozzájuk kikötött vitorlásokkal együtt

                   A kikötői kávézó apálykor                                                         és dagálykor        

A kikötő másik felében van az Angliába vivő kompok modern terminálja. A yachtkikötő is nagyon szép, nem régen építhették. Az apály és a dagály közt akár 6 méter szintkülönbség is van, ezért a mozgáskorlátozottak részére építettek egy panorámás liftet, ami az apálykor 7-8 méter mélyen lévő úszómólókra vezet. Dagálykor szerintem lemegy a lift a víz alá, ahonnan az üvegfalain keresztül kikötő víz alatti világát lehet megcsodálni. Ne vegyetek rá mérget, ha még sem így lenne, akkor tévedtem.

A roscoffi yacht- és kompkikötő

Panorámás lift

Mindezeket a körülményeket figyelembe véve, a 41 eurós napi kikötői díj teljesen korrektnek tűnik.

Délben fantasztikus kolbászos rántottával indítottuk a napot – Sanyi varázsolta elénk - ami aztán erre ki is sütött.

Mielőtt városnéző sétára indultunk volna, rendeltünk egy kávét a parti kávézó teraszán. A többiek a miniszoknyás pincérnő bakancsát elemezgették - pedig még csak egy hete vagyunk úton – én meg közben kávét ittam.

A szomszédos dombtető kilátójára fel szerettünk volna menni, de nem jutottunk el odáig, mert az egy kerítéssel elzárt botanikus kertben emelkedett, aminek a bejárata a domb másik oldalán volt. Így maradtunk a tengerszinten és besétáltunk Roscoff központjába.

Nagyon hangulatos, kis, öreg bretagnei- házacskák és a régi kikötő mentén vezettet az utunk.

Ti mit tanultatok földrajzból a Bretagne félsziget növényzetéről? Bennem valami zöldség maradt meg, és ha ti sem tudnátok helyesen, jegyezzétek meg, hogy itt nőnek a pálmafák! Bizony. Fotóm van róla, minden más marhaságot felejtsetek el!

Azok a bretagne-i pálmafák

Városnéző sétán a pálmafák tövében

Visszafele beültünk egy hangulatos kis parti sörözőbe. Összetoltuk a kis asztalokat hatunk számára, a bőrkanapés ovális törzsasztal mellet, mert ott egy fiatal bennszülött bűvölte a laptopját egy régóta üres kávéscsésze mellett. A kedves pincérkisasszony, felállította onnan Jean-t :„neked elég egy kisasztal is” mondván, és átültetett a helyére minket. A mennyezetre a környező tengerpart térképe volt felfestve, és kis vitorlások modelljei fejjel lefelé odaragasztva. A férfi és a női toalett ajtaja egymás mellett nyílt, 

az egyiken WO a másikon MAN felirattal.

Miután végeztünk, átmentünk az utcácska másik oldalán lévő Crepes-esbe, ahol megkóstoltuk ezt a franszia specialitást. Finom volt.

Én előre mentem, hogy a kikötői kávézóban feltöltsem az addig elkészült fotókat és naplórészeket, de nemsoká csörögtek, hogy igyekezzek, mert ha gyors vagyok, a móló végén még be tudok ugrani az induló hajónkba.

Képfeltöltés, fizetés, megint egy kép, egy merci, na még az utolsó nap szövege, aztán uzsgyi, mert ezek a végén még tényleg itt hagynak….

18.30-kor elkötöttünk, és irány a Biscaya túloldala, a spanyolországi Camarinas.

Roscoff fényeit elhagytuk, és abban bíztunk, hogy igaza lesz az előrejelzésnek, és végig kedvező időjárási viszonyok közt szelhetjük át a viharairól hírhedt Biscaya öblöt.

2017.04.07 Péntek

7. nap, 108 tmf délig (Log 999 nm)

Lőgyakorlaton vettünk részt

Hajnali 3-kor a kapitányunk rázott fel, hogy „Ébredj kisöcsém, mert kezdődik a szolgálatunk!” Nem így mondta, de én így éreztem, mert már megint elaludtam. Hiába állítottam be a telefonom vekkerét este, az szépen lemerült, és meg se nyikkant. Pedig van már egy kedves quarzórám  is, ami ébresztéskor azt mondja hogy pity-pity, de azt meg túl halkan, és amúgy sem volt a kezemen. Legközelebb valami villanypásztort kell a nagylábam ujja köré tekerni…

Az éjszaka folyamán keletiesre fordult a szél. Utunk során eddig mindig jobbról kaptuk a szelet, ami azt jelentette, hogy aki a duplaágy jobboldalán aludt – vagy próbált aludni – az hiába tett volna kardot maga és a hálótársa közé az menthetetlenül rágurult volna, hacsak nem kapaszkodik álmában is.

A Trockíj kabin utasait - így hívja Zoli a jobboldalon lévő emeleteságyas fülkéjüket – eddig se fenyegette az összeborulás veszélye, ők szimplán az életükért küzdöttek, hogy le ne guruljanak az ágyról. Otthon ti is kipróbálhatjátok a szitut, tegyetek 4-4 lexikont az ágy fal felöli lábai alá, és élvezzétek a jó pihenést 4 óra hosszán át. Ha a hullámzást is imitálni szeretnétek meg kell inni egy fél liter rumot, és még forogni is fog az ágy… A leesést, átgurulást megakadályozó lee-zsákok megrendelése anno elfelejtődött, de Zoli megtalálta a biztosítás autodidakta módját és három vágódeszkát ékelt be a felsőágya matraca és az ágy fakerete közé: egyet a könyökéhez, egyet a térdéhez és egyet az ülőgumói mögé. Mindenki azon töri most a fejét, hogy a későbbiekben, a vágódeszkák rendeltetésszerű, használata során, hogy fogja tudni majd elkerülni ezt az utóbbi darabot.

Tehát a széllel együtt fordult a kocka is, minket álomba ringatnak a hullámok, a többiek meg most kezdik tanulgatni a kapaszkodós kutyafittyet.

Azok a nevezetes vágó-lee-deszkák

Fél 11-kor már megint ébreszt a kapitány, bocsi, de gyengül a szél, genakkert kell húznunk, hogy jobban haladjunk, az meg a te ágyad alatt van… Meg már úgyis sokat aludtál…

A kék-fehér-narancssárga sávos könnyűszeles vitorlát kifeszítettük, és máris másfél csomóval gyorsabban haladtunk.

Délben magyaros chilis-babot csináltunk Sanyival, hogy apasszuk a sonka és kolbászkészleteinket is.

Utólag tudtam meg, hogy reggel, amíg aludtam, a NATO kihasználta ébertelenségemet, és erődemonstrációt tartott a közelünkben. Csak az ügyeleteseink elmondásából tudom, hogy mielőtt a nap felkelt volna, a sötétben egy hajó fényei közeledtek sebesen, pont felénk. Se AIS, se radar jel nem volt látható a monitoron, mégis csak jött és jött valami felénk. Végül, ahogy világosodott, egy szürke, felségjelzés nélküli hadihajó állta el szabályosan az utunkat kb. 800 méterre. Mikor látta, hogy nem fosunk be az árnyékától, és elszántan tartunk továbbra is a döfő kos szerű horgonyunkkal a hajótestük közepe felé, először jobb belátásra, aztán pedig kitértek előlünk. Pár percig még párhuzamosan haladtak velünk – közben folyamatosan lehetett benn a kabinban hallani a tengeralattjáró kereső szonárjuk ping-jeit - aztán angolosan távoztak, pedig franciák lehettek.

A néma cirkáló

Már a Csatornán is észrevettük, hogy a hadihajóknak nincs AIS jele. Van is némi logika abban, hogy nem kürtölik világgá a pozíciójukat, méreteiket, meg hogy 14 ballisztikus rakéta, 20 torpedó és 4 légvédelmi gépágyú a rakományuk.

Eszembe jutott édesanyám, aki kulcstartónak nézett egy jópofa bőrönd címkét, amit ajándékba kapott. Megjegyezte, hogy milyen hasznos, mert ha ráírjuk a címünket és elhagynánk a lakáskulcsunkat, vissza tudják hozni… Elég bután nézhettünk rá, mert ő is rájött nevetve a bukfencre.

Délután, amikor Gyuri kapcsolgatta a Navtext-et, akkor vett észre egy korábbi üzenetet. Gyerekek, tüzérségi lőgyakorlatot tartanak a térségünkben, kiáltott fel. Utólag ellenőrizve a koordinátákat kiderült, hogy reggel kicsit bemehettünk a lezárt terület szélébe, és annak volt köszönhető a hadihajó látogatása.  Veszélyes helyen nem lehettünk, mert egy mukkot se vakkantottak felénk.

Vagy csak rossz volt a rádiójuk?  

Aztán Tibit felhúztuk az árbocra. Előbb nyilatkozott, hogy minden felelősséget átvállal és önszántából vágyik a magaslati levegőre és ha már ott járt pazar felvételeket készített a Gopro-jával a hajónkról.

A Pinta az árbócról

17.00 órakor pontban megtörtént ugyan az, ami az előző napokon, ha vízen voltunk. Lapozzatok csak nyugodtan vissza, ha nem emlékeznétek rá.

Valamelyik este megkérdeztük Gyurit, hogy leszállította volna-e a Hallberg-Rassy gyár a hajót az Adriára. Persze, hogyne, ott is át tudta volna adni, tisztességes felárért. Fejben mindenki gyorsan elosztotta a megnevezett szerénytelen összeget 6-tal (ennyien vagyunk a hajón), és kapásból megjegyeztem, hogy mi tulajdonképpen a felével is nagyon megelégednénk…. Gyuri válasza is frappáns volt: Gyerekek, más jelentkezők fizettek is volna, csak azért, hogy eljöhessenek helyettetek erre az útra…

Sötétedés előtt visszacseréltük a genakkert a génuára, mert a szél is erősödött kicsit - 16 csomó körülire - és nem akartuk feltétlen a sötétben a gyakorolni a leszedését.

A többiek nem hallották még a berlini barátom aranyszabályát, hogy „Mikor kell reffelni a vitorlát? Amikor először gondolsz rá!”, de most majdnem így történt.

Azt még nem meséltem nektek, hogy utunk során - amint magunk mögött hagytuk a jéghegyek zónáját - itt is meghonosítottam a trópusi vizek nagyon kellemes hagyományát, hogy a nap lemenetelét egy úgynevezett „sundowner” kortyolgatásával, a fedélzeten ücsörögve, beszélgetve gyönyörködjük végig. Ez stílusosan vagy rum, vagy Campari, vagy bármi más szívet melengető hideg koktél szokott lenni. 

Ezúttal nem sokkal naplemente előtt vettem észre, hogy kifogyott a rumkészletünk. „Mi lesz a sundowner-ral, hogy megy le így a nap?” aggodalmaskodtam. „Hát pálinkával”, jött rá a megoldásra valaki gyorsan, és tényleg működött… Lement.

Der Tag geht, Johnnie Walker kommt…

2017.04.08 Szombat

8. nap, 172 tmf délig (Log 1171 nm)

Úton a Biscaya békés vizein

A hajnali őrségben elmesélgettük egymásnak Gyurival a drezdai egyetemi élményeinket, hisz mind a ketten ott voltunk 5 évig ösztöndíjasok, ott végeztünk. Annak idején elkerültük egymást, mert ő nyolc évvel előbb kezdett, mint én, de a kolik, és más drezdai nevezetességek ugyan azok voltak akkoriban. Egész este teljes vitorlázattal haladtunk.

A hírhedt Biscya öböl átszelése a spanyolországi Camarinas-ig

Reggel a francia haditengerészet rádióforgalmazását hallgattuk nagy figyelemmel. Jóval mögöttünk teherhajókat szólítottak fel angol nyelven irányváltoztatásra, egy hadihajó konvoj haladása miatt. Kivonatosan így szólt:

16-os csatorna:

FN: This is the Franch Navy, hívja az Emden (teher)hajót.

EM: Itt az Emden.

FN: váltson a 10-es rádió csatornára.

EM: Átváltok a 10-es csatornára.

Mi is átváltunk, és fülelünk tovább.

FN: Itt a Franch Navy, haditengerészeti konvoj haladása miatt térjen át az eddigi útirányáról 205 fokra, és tartsa azt egy órán keresztül (aztán visszatérhet az eredeti célja felé) Megértette?

Hosszabb csend, azt bárki mondhatja, hogy ő a Franch Navy…

EM: Kérem igazolja magát, adja meg a hajója nevét pozícióját.

Most a francia tiszt hallgat egy kicsit, gondolom nagyokat csuklik, szerintem régen szólították fel a francia haditengerészetet, hogy igazolja magát…

FN: Security okokból nem adhatom meg. 15 mérföldre van Önöktől a konvoj észak-nyugati irányban, és 18 csomóval halad.

Most megint az Emden hallgat,  gondolom ellenőrzi a radaron, káromkodik egyet magában emígyen: „Hú vazze, akkor ez nem viharfront ott a radaron, hanem a francia armada!” majd válaszol:

EM: Irányt változtatok 205 fokra és azt tartom egy órán keresztül.

FN: Köszönöm az együtt működést, és további jó utat!

A franciák eltérítettek még vagy három hajót, aztán egy időre elcsendesedtek. A tegnapi lőgyakorlatozók lehettek azok.

Ez egy másik hajóval folytatott beszélgetés, ezek már nem bakafántoskodtak…:

https://www.dropbox.com/s/nfjqalyx6fpfvyf/French%20Navy%20-%20m%C3%A1sik%20haj%C3%B3.m4a?dl=0

Délre a szél legyengült, ezért a génua helyett a genakkerrel próbálkoztunk egy darabig, de mivel ezzel a tervezett irányunkat nem tudtuk tartani, 15 fokkal el kellett térni attól, és felhők is érkeztek délről vagy csak mi mentünk bele, inkább leszedtük ganakkert és motorral haladtunk tovább. Ezen a tájékon jobb az óvatosság.

Édes kettesben a genakkerral - így legalább nem gurul át az ember a másik térfelére...

A mai ebédet a két Zoli készítette. Biscayai tyúkhúsleves és paradicsomos húsgombóc, főtt burgonyával volt a menü. Gyurival csak zóna-gyerek adag főtt krumplit kértünk, mi már megettünk két életre való mennyiséget az NDK-ban.

A délután folyamán egyre többet rádióznak spanyol nyelven. A Finisterre foki Traffic központ diszpécser hölgye a Sonja nevű vitorlást kéri fel egy helikopteres mentés gyakorlására. Hogy a figura miből fog állni, az már nem derült ki, mert a részleteket már spanyolul beszélték meg…

16.00-tól én vagyok egyedül a fedélzeten. A kicsi szél miatt motorozunk, viszont megint kisütött a nap, ringatóak a hullámok, így azért egész más… A többiek kihasználják a nyugodt menetet, és szundítanak egyet, ráalszanak az esti zötyögős forgolódásra. Gyuri lent olvas, én meg kint pótolom a lemaradásom a naplóírásban. 10 percenként körülnézek, sehol egy hajó a láthatáron, ellenőrzöm a navit, 15 mérföldre van a legközelebbi teherhajó - Antwerpenbe tart - és majd mögöttünk megy el valahol.

Azt hiszem, egyikőnk se bánkódik a gyengeszeles idő miatt, tegnap jót vitorláztunk, hagyjuk békében magunk mögött ezt a vidéket. Várhatóan holnap délelőtt érkezünk Camarinas-ba.

17.00 óra: Kipipálva.

Zoli palacsintát ígért vacsorára. Arra várunk…

És megcsinálta. Ettünk chilis-babbal és lekvárral is, nagyon finom volt.

Palacsintát enni a Biscya-n…, ezt nem hittem volna.

Recept: Menj el a az északi szélesség 44. és a nyugati hosszúság 008. fokára, vedd elő Horváth Ilona önéletrajzát, és süsd meg…

2017.04.09  Vasárnap

9. nap, 158 tmf (Log 1329 nm)

Megérkeztünk Camarinas-ba

6.00-9.00-ig Gyurival vagyunk ügyeletben. A felhős égbolton fél 8-ig még teljes a sötétség - ez nekem még a tegnapi naphoz tartozik - semmi nyoma a napfelkeltének. A telihold fényben hajózunk – sikerült is egy jó képet csinálnom a hajó végéből. Sötétedés után ketten vagyunk mindig egyszerre a fedélzeten mentőmellényben. Ha valamiért elhagyjuk a cockpit-et, a Lifebelt-tel is biztosítjuk magunkat (biztonsági heveder).

8-kor kezdett derengeni, mire Gyuri frankó bundás kenyeret sütött. Az illatra lassan kezdtek előszállingózni a tengerészek, én lefekvés előtt bekaptam vagy 4 szeletet és elmentem aludni, mert már majd leragadt a szemem. Most jöttek elő a naplóírás okozta nélkülözések.

10.45-re húztam fel a telefonom, mert 11.15-re volt várható az érkezésünk Camarinas-ba és mindenképp szerettem volna az érkezésben és a kikötésben részt venni.

A telefon ébresztett volna időben, de kinyomtam, és csak arra volt erőm, hogy elhúzzam az ágy fölötti tetőablakon a sötétítő rollót, hátha az segít az ébredésben. Annyi történt mindenképp, hogy a szempilláimon keresztül valahogy megéreztem, hogy az ellenkező irányból süt a nap, kvázi befordulhattunk az öbölbe. Jól sejtettem, most már muszáj volt kimásznom.

Camarinas védősziklái - ezt én se láttam...

Behajózunk Camarinas-ba

A Club Nautico Camarinas mólóján kötünk ki 11.40-kor egy norvég Lagoon 400-as katamarán mellett. Ők a Baleári szigetekről jöttek és Skóciába tartanak. Nagyon szerették volna, ha van köztünk búvár is, mert a kormányukkal összeszedtek valahol egy madzagot.

Az egy napi tartózkodásunkért 20 eurót kellett fizetnünk, ami teljesen arányban állt kikötői létesítmények 60-as évekbeli állapotával. Az uniós támogatások vagy nem értek még ide, vagy itt is ellopták őket. A kétállásos zuhanyzóban az öreg marinéró gyorsan felszerelte a második zuhanyrózsát is az érkeztünkkor, ami cseppet sem javított a 10 wattos égő fényerején. Ez minimális előnyt jelentett a tükör nélküli borotválkozással szemben, mert a párás tükörbe nézve, a fehér foltok felé történő kaparászással próbálkozhatott az ember használható eredményt elérni.

Ráadásul az épületek alapjaival is valami, gond lehetett, mert amíg a zuhanyzó még csak picit mozgott, imbolygott, addig a WC-ről majdnem leestem…

Nem kell annyit inni, mondanák egyesek, és igazuk van, mert a fél liter teám végét már alig bírtam lenyomni.

Emígyen megtisztulva ültem ki a Club Nautico teraszára, hogy feltöltsem az internetre az addig elkészült anyagokat. Nagy élet volt a kerthelyiségben, a helyiek családostól múlatták itt az időt, a gyerekek meg a sólyán szaladgáltak bele a 16 fokos vízbe, vidáman hancúroztak. Két sör után felállt és elment a wifi, pedig még a felénél sem jártam a feltöltésnek. Átköltöztem egy szomszédos kávézó teraszára, ahol már minden klappolt.  Ez alatt a hajónk végéről indulva Zoli is úszott egy kicsit a kikötő olajtól csillogó kristálytiszta vizében, de ott a hajónapló szerint csak 15 fokos volt a tenger. Vagy 14.

Így utólag nézve, ez akár én is lehetnék…

17 órára pontban visszaértem a hajóra, nem maradt le senki, semmiről. Viszont ezzel a tonic elfogyott, és itt ma minden zárva van. Holnap majd improvizálnom kell.

Együtt az éhes csapat - étteremkeresőben

18 óra fele elindultunk vacsorázni.

Két dolog derült ki lassan: Rosszkor vagyunk, rossz helyen.

Az éttermek csak 21 óra fele nyitnak majd, a várost, Camarinas-t meg, így tudnám a legjobban leírni:

Ha egyszer, egy hangulatos spanyol kikötő-városkát szeretnétek látni, történelmi óvárossal, gyönyörű főtérrel, meghitt utcácskákkal, ízléses egymáshoz illeszkedő házakkal, … akkor véletlen se ide gyertek.

Nem hagytuk a kedvünket elrontani, és a negyedik étteremkereső kör után beültünk az egyik öbölre néző kávézó teraszára és spanyolosra vettük a tempót. Nézelődtünk, beszélgettünk, ittunk is tán valamit, de arra már nem emlékszem pontosan.

Látjátok azt a pofás szelektív hulladékgyűjtőt, ott a háttérben? - Pedig nem is pimaszkodtunk...

Vártuk a 21 órát, hogy felébredjen a szakács, de végül megérte, mert nagyon jó halakat ettünk - legalább 4 félét - és a végén polippal és tintahallal zártuk a lakomát.

Az igazi meglepetés a fizetéskor ért minket, mert csak 10 eurót fizettünk fejenként az ételekért. A horvátok tanulhatnának ezektől egy kis vendégbarát árképzést….

A hajóra visszatérve zárásként, felbontódott még egy üveg vörösbor, és utána nyugovóra tértünk.

2017.04.10 Hétfő

10. nap, 45 tmf délig (Log 1374 nm)

Spanyol és portugál partok mentén

Sanyi és Tibi vállalta, hogy hajnalban majd elkötik a hajót, és elindulnak velünk, hogy estére Portóba érhessünk.

Zoltán ma hajnalban töltötte be a 6. X-et. Isten éltessen sokáig!

5.05 perckor arra riadtam fel, hogy egy éktelen hangos hajókürt bődül el alattam. A füleimet bedugtam az ujjaimmal és lassan rájöttem, hogy csak az ágyam alatt lévő orrsugár motort kapcsolták be párszor, hogy a kiálláskor azzal segítsék a hajóorr elfordulását.

Már korábban észrevettük, hogy igen hangosan vonyít fel a nagyteljesítményű orrsugár motorja, de egész más ezt nappal 8 méter távolságból észlelni, mint 20 centire tőle arra felriadni, hogy leordítják a hajadat.

Sikerült mégis visszaaludnom és csak 10-kor keltem fel. Addig motorral haladtunk, mert gyenge volt a szél, de éppen akkora megerősödött 10 csomó körülire, aminél már meg lehet próbálkozni a nagy genakker felhúzásával. Fel is húztuk, de szinte azonnal lecsökkent a szél a felére, szedhettük le melegében. Motorozunk ismét tovább, mert szeretnének időben odaérni Lisszabon-ba, hogy lehetőleg késedelem nélkül megtörténhessen a váltás.  Négyen megyünk haza - sajnos én is - helyet kell adnunk a többi sok derék jelentkező közül a négy szerencsésnek.

Készül a blog, ez jó lesz…

Az ebéd portugál pásztortarhonya volt. „Mitől portugieser, ha még a spanyol partoknál járunk?”, kérdezték.

„Majd a blogomban elolvashatjátok, nem fedek fel minden titkot azonnal!”

Hát azért portugál, mert azt hittem, hogy már a portugál partoknál járunk plusz tévedésből fordított sorrendben raktam bele a krumplit és a kolbászt. Az eredmény ettől függetlenül jó lett, a maradék nem került a tengerbe (és ez Gyurinál nagy szó), hanem el lett rakva a hűtőbe, holnap estére.

Délután már rövid nadrágosra, 28 fokra emelkedett a hőmérséklet, a tengervíz pedig 17-re melegedett, szemben az Északi tenger 8 fokos vizével.

Farkasszemnézés egy autószállítóval

Ellenőriztük ismét a motorban az olajszintet, szabályos kis gépház van a cockpit alatt. A hajófenékben megint összegyűlt egy kis víz, még nem derítettük ki, honnan szivároghat oda.

A gépház

16.50-kor Zoltán kerek perec rákérdezett, hogy mi van a gin-tonikkal. Valamit tennem kell, különben lázadás fog kitörni, így a mai gin-tonicunk Fantából és harmadára racionalizált ginnel készült. Nem vertek meg, látták az igyekezetet rajtam.

Kb. 6 mérföld távolságra hajózunk a – most már tényleg – portugál partoktól, de innen csak egy félig párába burkolózó sziluett látszik belőle.

„Mit szólnátok, ha közelebb mennénk - úgy 2 mérföldnyire – akkor láthatnánk is belőle valamit, ha már erre járunk?”, kérdeztem. 

A többiek egyetértettek, a kapitány engedélyezte, úgyhogy el is tértünk a part irányába.

Látni, láttunk is többet partból, viszont el kezdhettük kerülgetni a halászok bójáit. Itt már csak 30-40 méter mély a víz, és szinte percenként kerül egy a közelünkbe. Most kezd érdekessé válni a dolog, hogy beesteledett, de a telihold segít valamit.

Közben elvesztettem egy fogadást, azt kellet megsaccolni, mennyi idő múlva érünk, a láthatáron éppen felbukkant toronyházhoz. Zoli egy, én két órát saccoltam és egy óra és 15 perc múlva haladtunk el mellette, pedig küzdöttem az utolsó percig.

Az a szálloda, vagy 20 perccel odébb lehetett volna...

Éjfél körül érünk Portó-ba, most hajózunk el a repülőtere mellett, amit a fel és leszálló bépekből lehet tudni. (hacsak nem a kukoricaföldön landolnak)

Ez a teherhajó még betúr előttunk a portói kikötőbe

2017.04.11 Kedd

11. nap, 86 tmf (Log 1460 nm)

Portói O’ sole mio…

Van egy hajós jótanács, hogy idegen kikötőbe, lehetőleg nappal, még világosban érkezz meg. Megszívlelendő ez még manapság is mindenképp, viszont jó látási viszonyok mellett, a telihold fényénél és a navigációs műszerek segítségével – úgy, mint a múltkor Roscoff-ban – most Portó yachtkikötőjében is biztonságosan ki tudtunk kötni tegnap éjfélkor a vendégmólón.

Eddig nem sok visszajelzés érkezett a blogos útleíró munkásságomról, lehet rám is majd csak az utókor fog emlékezni, és lassan úgy érzem, hogy mindegy lenne, ha palackpostára bíznám a napi leveleim, és behajítanám a tengerbe, mint annak idején Mikes a Rodos tóba...

Viszont, tegnap este kiderült, hogy azért néhányan érdeklődve olvassák soraim, és a kapitány, Gyuri megkérdezte tőlem, hogy igaz hogy Lisszabon-ban kiszállok, de tudnám-e tovább írni a naplót. Hát, mondtam, nekem ott kell lennem, át kell éljem, nyitott füllel kell járnom, én nem tudok fotóról tájképet festeni…

A terv a mai napra egy portói ebéddel egybekötött városnézés volt, hogy aztán délután indulhassunk tovább Lisszabonba.

Helyi buszjárattal utaztunk be a központba, ami legalább egy óráig tartott. Az út során megkerültük a hatalmas portói kereskedelmi kikötőt, ahol ömlesztett áruk, konténerek és szélerőművek hatalmas lapátjainak a ki- és berakásába pillanthattunk bele a busz ablakából. 

(Tudjátok, hogy mennyi konténer veszik a tengerbe évente a hajókról? Saccoljatok. A nap végén megírom)

Jó-jó, mondhatjátok, hogy a hamburgi, meg a rotterdami kikötők az igazán nagyok, de nekem még mindig a debreceni csónakázó tó a viszonyítási alap , ami ráadásul már ki is száradt...

A központból lesétáltunk a Douro folyó partjára, ahol régen a vitorlás hajókra rakodták a híres portói bort

A portói kikötő régen

és most

Valami olyasmit hallottam, hogy a hosszú tengeri szállítás alatt sok bor összetört, ezért aztán kitalálták a portóiak, hogy megpárolják, úgy szállítják, aztán felvizezik vagy összeöntik, és a végén jó lesz.

De, ha jobban érdekel benneteket, inkább nézzetek utána, mert a borok iránti érdeklődésemet elég korán megtépázta egy adriai hajósincidens. A történet, egy nyári vitorlás-törn beszerzési listájáig nyúlik vissza, ahol mindenkinek ki volt írva, hogy vigyen többek közt 2 üveg bort. Tény, hogy nem fordítottam túlzott figyelmet a minőség kiválasztására, és két üveg BB márkajelű bort bevágtam a kosárba (ráadásul szerintem félédeset), és részemről már ki is volt pipálva a feladat.

Az út felénél járhattunk, a tengeren, amikor az első üvegem került sorra, felordított a bontó:

KI HOZTA EZT A SZART???

Szerintem, én éppen háttal evezhetem a gályánkon egész délután, mert így nem hallottam a kérdést, és lehetőségem sem volt jelentkezni. Viszont kizárásos alapon kiderülhetett a származási hely, mert bor azóta sem szerepel a beszerzési listámon, még véletlenül sem.

Pálinkában viszont jó vagyok. Meg gin-tonic készítésben. Lassan már gin se kell hozzá, úgy is megcsinálom.

De, vissza a Douro partjára. Megcsodáltuk a Ponte Louis acélszerkezetű hidat, amit az 1800-as évek végén emeltek a folyó fölé, aztán mélyreható alapossággal kiválasztottunk egy éttermet a parton.

A Ponte Louis híd

Öt szivar és 6 X

Tájkép csata előtt

Zoltán megvendégelt minket, a 60. születésnapja alkalmából, mi pedig megleptük őt egy szivarmetszővel és 5 különböző, jóféle szivarral, amit egyenként húztunk elő a zsebeinkből. A végén még a nótáját is elpengetgettettük (jól írtam?) a helyi gitárossal, az O sole miot…

A buszhoz visszafele, vásároltunk pár üveg portói bort, Zozo meg vett egy horgászfelszerelést a másnapi ebédhez (halat sajnos nem), a kikötőben kifizettük a 25 eurós kikötői díjat, és elhajóztunk Lisszabon fele.

Egy portói borkereskedőnél

Kihajózunk a kikötőből

Tettem egy kísérletet, hogy a kapitányt rábeszéljem, hogy a motorozzunk fel a Douro folyón egy kicsit - ha már itt járunk - és a folyóról is nézzük meg Portót, de, az idő és a helyismeret hiánya miatt ezúttal nem pártolta az ötletemet.

Állítólag 100.000 db konténert hagynak el egy évben a hajók – én sem hittem volna - és a harmada sokáig nem süllyed el, veszélyt jelent más kisebb hajókra.

Békés szivarozgatás a tatfedélzeten

A szél gyenge volt, motoroznunk kellett, hal nem akadt a horogra, és a teliholdas, ködbehajló párás estének kicsit olyan casablancás hangulata volt.

2017.04.12 Szerda

12. nap, 176 tmf Lisszabonig (Log 1636 nm)

Megérkezünk, ez az utunk itt véget ért.

Letudtuk az utolsó éjszakai őrségünket, már nem volt szükséges gimnasztyorkába beöltözni. A ködös pára lecsapódott a sprayhood és a szélvédő üvegére, így azon keresztül semmit sem lehetett előre látni. Oldalt kellett rendszeresen kikukucskálni, hogy lássunk előre is valamit. Telihold volt már megint, de a párától alig lehetett látni a csillagokat. A holdfényben delfineket láttam közeledni – este eddig még sosem láttam őket – és amikor a hajó bal oldala mellé értek, a piros navigációs lámpa fénye vörösre festette a fehér habokat, amikor félig kiemelkedtek levegőt venni a tengerből. Mintha egy cápa komoly sebet ejtett volna rajtuk és széles vércsíkot húztak volna. Szép és kicsit félelmetes látvány is volt. Gyurinak kétszer is szóltam, jött is rögtön, de mire kinézett, beúszhattak a hajó alá, mert eltűntek, mint a kámfor.    

Hajnalban tovább folytatták Zozóék a horgászást, de a halak továbbra sem voltak vevők a csalikra. Lehet a motor zaja is szerepet játszott ebben.

A beosztással ellentétben teljesen ad-hoc módon zajlott az őrségadás, így éppen én álltam a kormánynál, amikor 13 óra körül elhaladtunk az európai kontinens legnyugatibb pontja mellett, a Cabo de Roca-nál.

Cabo da Roca

Mivel itt ismét partközelbe kerültünk és az óceán mélysége 30 méter körülire süllyedt, megjelentek a halászbóják, ezért elhatároztuk, hogy bevonjuk a kiengedett horgászzsinórt. Én nem vállaltam ezt a kényes feladatot, Zozó meg aludt, ezért Tibi jelentkezett, hogy betekeri a madzagot. Utólag tudtam meg, hogy keményen megdolgozott vele, tekerte vagy negyedórán keresztül a spulnit ami iszonyú nehezen ment, és sehogy sem akart a végére érni. Gyanús lett neki a dolog – meg/mert jól ki is fáradt - és közben Zozó is felébredt, aki átvette tőle végül a pecabotot. Rövid úton kiderítette, hogy Tibi a negyed óra alatt egy méter zsinórt se tekert fel, mert az rátekeredett a bot végén lévő utolsó vezetőkarikára és csak az orsón nyúzta a damilt, azért volt olyan piszok nehéz tekerni. Zozó sikeresen felkurblizta a damilt, az ebéd hal helyett meg töltött káposzta konzerv lett tárkonyos porlevessel.

Utunk a spanyol és a portugál partok előtt, Lisszabon-ig

A GPS plotter térképén egy keskeny, de hosszú, szaggatott zöld vonallal jelölt sávon vezetett volna keresztül az utunk, de mi minimális irányváltással kikerültük, nem hajóztunk át rajta. Nem tudtuk, hogy mi lehetett ott jelölve, de mivel azon a környéken sok kis tengeralattjáró szimbólum volt a térképen, én csak arra tudtam tippelni, hogy ott merülhetnek föl a tengeralattjárók, tehát jobb elkerülni, mint minden olyan helyet, amiről nem vagy 100%-ig biztos, hogy tudod, mi az.

A térképeket böngészve, azt állapította meg Gyuri, hogy az általa kinézett, a belvároshoz legközelebb eső kikötőben nem lehet üzemanyagot vételezni. Ezért elhatározta, hogy a folyótorkolat bejáratánál fekvő Estroil alatt, a Cascais Mariában tankolunk.

A kalózok megelőztek minket

Ahogy közeledtünk a kikötőhöz, egyre jobban a szemünkbe tűnt, hogy egy korabeli háromárbócos, fából készült hadihajó áll a mólónál kikötve. Közelebb érve elolvashattuk a hajó nevét, ez a 22 ágyús, orosz zászló alatt lajstromozott fregatt volt, a Smandarmb Szent Pétervárról. Ha csak azt a hajót és a parti bástyákat figyeljük, akár azt is hihettük volna, hogy 200 évvel visszarepült velünk az idő…

Ez a Smandarmb orosz fregatt

Mint a Karib tenger kalózaiban…

Tankoláskor derült ki, hogy már csak 30 liter gázolaj maradhatott a tartályokban - ami tekintve a hajónk óránkénti 6 liter fogyasztását – azt jelentette, hogy „műsorváltozás esetén” nem sok lehetőségünk maradt volna, előbb utóbb megállt volna alattunk a tudomány.

Itt, a kikötő ellőtt horgonyzott az a türkizkék trimarán is, amelyiket a camarinas-i öbölben is láttunk már pár nappal ezelőtt.

Miután teletöltöttük az üzemanyagtartályainkat, elindultunk felfelé a Tejo folyón, a Vasco de Gama híd irányába. A part menti strandok tele voltak fürdőzőkkel, hiszen az óceán nyáron se melegedik itt 18 fok fölé és már most 17 fokot mutattak a hajónk műszerei.

Először a híres középkori Belém torony mellett haladtunk el, aztán a portugál karavella formájú Felfedezők emlékműve előtt, amin a felfedezések korában élt uralkodók, utazók és térképészek szobrai találhatók.

A vízen néha kicsi, 10 centis felcsúcsosodó hullámocskák csaptak fel, amit lefelé áramló folyóvíz és a tölcsértorkolatban felfelé áramló dagály összetalálkozása okozhatott.

Előttünk egy kék vitorlájú versenyhajó forgolódott, amiben Zozo a tavalyi Volvo Ocean Racing alatt, az Indiai óceánon zátonyra futott Vestas-ra ismert rá, úgyhogy hátra is szólt a kormánynál álló Gyurinak: Vigyázz, ezek nem biztos, hogy tudnak navigálni…

Sikeresen elkerültük őket, és már csak a zúgó Vasco de Gama híd alatt kellett áthajóznunk.

Mint kiderült, azért zúgott már messziről úgy, mint egy felbolydult méhkas, mert a hídon aszfalt helyett vasrácsokon haladnak az autók, buszok, és kamionok. A későbbi Uberes sofőrünk arra tippelt, hogy azért lehet ez így, hogy a szél könnyebben átfújhasson rajta, és ne tekergesse a hosszú függőhidat. 

Ez a Vasco da Gama híd, ami nem az

Porto Alcantara marinához vezető csatornát persze elzárta, az „általában nyitva álló” gyalogoshíd, de a 68-as csatornán keresztüli bejelentkezésünkre megnyugtattak minket, hogy 10 perc múlva nyitják.

A gylogoshídat elforgatták, szabad azút a kikötőbe

Az első szabad helyen, ahol hosszában kikötöttünk nem maradhattunk, mert minden pillanatban jöhetett vissza a sétahajókáztatáson lévő gazdája, ezért nagy nehezen elirányítottak minket a 7/13-as helyre, melynek gazdája holnapig nem jön vissza várhatóan.

Ez lehet az a szitu Tibi szerint, hogy ha előre megkérdezed rádión, hogy van-e szabad hely, akkor elzavarnak, ha meg már bent van a két hátsó lábad, keresnek valami megoldást.

Az új helyre való beállás során sikerült a Pinta és szomszédos kikötött yacht testközeli ismerkedési szándékát egy nagyon-nagyon lapos, és jól helyezett „laufende” fendernyire korlátoznom, ami végül, utunk első szakaszának sikeres befejezését is jelentette.

A szalonban felbontottuk az erre a célra behűtött pezsgőket és szívélyesen gratuláltunk egymásnak, a sikeres úthoz, a szerencsés megérkezésünkhöz.

Megérkeztünk, most már ihattunk a medve bőrére…

 A két hét alatt összenőtt a kis csapat, jókat ugrattuk egymást, és szerintem mindannyian sajnáljuk, hogy útjaink elválnak. Irigykedünk rendesen a holnap megérkező és minket váltó „újoncokra”, hogy láthatják Gibraltárt, ha csak a köd ismét közbe nem szól…

De szerencséjükre, erre sokkal kisebb esély van, mint a Csatornán.

Csak érdekesség képen jegyzem meg, hogy Lisszabon legközpontibb marinájában is csak 35 eurót kértek a 15 méter hosszú hajónk után egy napra. Ennek a horvátországi ár, pont a duplája. Elképesztő. Hogy ott olyan drága.

Egy partközeli kis tabernában tengeri sügért vacsoráztunk, aminek a 7 eurós ára szintén fele vagy harmada a dalmát rablókénak. Ez van. Ilyen a piacgarázdaság.

Az estét egy kellemes part menti bárban való szivarozgatással, koktélozással zártuk, majd lefekvés előtt megmentünk még egy üveg vörösbort, a rá váró enyészettől.

2017.04.13 Csütörtök

13. nap, 14524 lépés

Partra vetve Lisszabonban

A váltótársak már tegnap este megérkeztek Lisszabonba. 9-re rendelte Gyuri őket a hajóra, addig nekünk is össze kellett pakolnunk és kitakarítani. Gyuri a takarítás nagy részét magára vállalta, úgyhogy először a hajó belsejéből szorultunk ki a fedélzetre, aztán a fedélzetről a mólóra. Mi már készen voltunk, mehettünk is volna, de szerettünk volna találkozni az utódainkkal és néhány jó tanácsot átadni nekik. Például: „A kapitány szereti maga felvezetni a pozíciónk pontját a térképre, ezért nyugodtan keltsétek föl óránként. Lehet kicsit morcosnak fog kinézni, de ne tévesszen meg benneteket a látszat, valójában nagyon hálás lesz nektek, örülni fog szívből, bár ezt jól fogja majd leplezni”.  A többi sziporkázó ötletet nem osztom most meg veletek, mert még téves következtetéseket vonnátok le belőlük…

Épp a kikötő számzáras bejárati ajtaja felé jártam, amikor három bőröndös tanakodó úriembert vettem észre a túloldalon. Magyarul elárultam nekik a kódot, nagyot néztek, bejöttek, bemutatkoztunk és megkérdezték: „Akkor te vagy a Balaja?”

(Hoppá! Hát akkor mégis csak olvassa valaki a blogom…)

„Személyesen”. Elvezettem őket a hajóhoz, ahol csináltunk még pár közös fotót az albumba, aztán elhúztuk a … koffereinket.

Még egy közös fotó az albumba. A kékek továbbhajóznak, a fehérek repülnek. Mármint haza...

Megjött a váltás

Utolsóként távozva még hallom Gyuri első hozzájuk intézett eligazító szavait: „Ki horkol közöttetek?”

Végül is a jó tanácsok átadása nélkül távoztunk, de talpraesett fiúknak látszottak. András elárulta, hogy ő is tervez egy blogot írni a www.lapinta.blog.hu oldalon. Remélem sikerül majd megénekelnie a Pinta további útjának a történetét, mert én magam is nagyon kíváncsi vagyok rá.

Rájuk bevásárlás várt még (mert a sörkészlet hogy-hogy nem teljesen elfogyott), aztán dél körül elindultak Gibraltár irányába. Ezt onnan tudom, mert a SPOT szatellites nyomkövetőt náluk hagytam, hogy a haladásukat és az útjukat mi is követni tudjuk.

Elubereztünk a szállásunkra, lepakoltuk a bőröndjeinket, és elindultunk gyalog, hogy megtekintsük Lisszabon nevezetességeit. A sör a legtöbb helyen hideg volt, de néha, csak nagy nehézségek árán kaptunk asztalt.

A várhoz is felmásztunk és majdnem be is mentünk, de a bejárata előtt piszok hosszú sor kígyózott, úgyhogy nagyon hamar megegyeztünk abban, hogy már régen megérett az idő arra, hogy keressünk egy házias kis vendéglőt, és megebédeljünk. Ezúttal egy kis pizzériára esett a választásunk.  Abból is látszik, hogy tényleg jól elmúlt már dél, hogy rendeléskor derült ki: elfogyott a pizza! Ilyet még nem pizpáltam. Viszont nagyon melegen ajánlott a pincér hölgy valami grillezett kenyeret, egy portugál specialitás-félét. Megettük, nem volt rossz, de nem ezután fogjuk visszasírni Lisszabont.

Mondtam, hogy hosszú volt a sor,,,

Hazafelé az óváros arab-ázsiai negyedén keresztül vezetett az utunk (tuk-tuk dugóval fűszerezve), és miután szerencsésen visszataláltunk a hotelünkbe, egyet értettünk abban, sötétedés után nem lesz célszerű majd ismét arrafelé tévednünk.

Tuk-tuk dugó Liszabonban

Egy egészséges délutáni lóbőrhúzás után este besétáltunk a központba és a főtéren felállított sátorban haraptunk valamit. Volt ott lacikonyha, borárus, sangriás, sonkás és sajtos pult is, meg egy konzervárus kistermelő is. Saját töltésű konzerveket árult, és javasolt egy jó kis éttermet másnapra az öböl túlpartján.

Városi sétánk során, egész este kókuszdió árusok kínálták a portékáikat csendben hozzánk lépve: Kokó???, de a standjukat sehol se láttam…   

Elnéztünk még a folyópartra is, ahol két zenész varázsolt sejtelmes, keleties hangulatot a holdfényes lisszaboni éjszakába.

2017.04.14 Péntek

13+1. nap,

Hazaértem, egy újabb élménnyel a tarsolyomban

Reggel összecsomagoltunk és egy kávézó teraszán kezdtük felkészülést a hazaútra. Pontosan megterveztük a napunkat, hogy időben kiérjünk délután a reptérre a gép indulása előtt. Olyan jól elbeszélgettünk a vitorlázásról, földkerülésről, hogy máris némi késésbe kerültünk.

De, honnan indulnak a kompok? - A tegnap esti tér nappal, apálykor.

Erre rátettünk még egy lapáttal a kompnál, mert az automata 4 utas jegye, jó volt 4 útra, de csak egy emberre, így beszálláskor hárman kint maradtunk a sorompó előtt, vehettünk a pénztárban 3 oda-vissza jegyet, és várhattunk egy félórát a következő járatra.

Az étterem a túlparton tényleg nagyon hangulatos volt. Pont olyan, mint amilyenre Gyuri vágyott az előző kikötőkben. Csak abban reménykedtem, hogy nem a tegnap esti konzervárus halait szolgálják fel benne, aki ajánlotta ezt az éttermet. Asztalfoglalásunk nem volt, így várhattunk egy újabb félórát, amíg kiderült, hogy nem jöttek meg azok, akikre egy asztal üresen várt az egész idő alatt.

Asztalra várva - Ott hátul, a szőke tálcás fazon lett a "barátunk", de ezt akkor még nem sejtettük.

A pincért még elmesélem.

Én egy orosz matróznak néztem volna, de semmi baj - szerencsére nem vagyunk egyformák - rendeltünk egy üveg bort, és négy polip előételt. Tovább nem jutottunk, mert:

NÉGY POLIPOT? - kérdezte, „ti nem vagytok normálisak” hangsúllyal.  

Négyet. - Válaszoltuk kicsit elbizonytalanodva. (Négyen vagyunk, nem látszik?)

Miért négyet? – kérdez ismét.

Tessék???  Szóval a négyet értette, de akkor mi a bánat baja lehet?

Mi a baj a 4 polippal? - szerettük volna tudni, mert most már tényleg hülyén éreztük magunkat.

Hát, eljöttök messziről, ide Lisszabonba, és egyfélét rendeltek, ahelyett, hogy megkóstolnátok több mindent….

Jaaaa! Akkor mit javasolsz?

Rendeltünk a végén 4 félét - amit javasolt - 3 bejött, egy meg sültkolbász tálka volt, ami már előző este is a fülünkön jött ki a sátorban. Végül is nem baj, hogy hazai specialitásokat javasol egy pincér, csak a stílus ne legyen olyan tenyérbemászó…

Mindent tudó barátunk persze elfelejtette megrendelni a konyhán a főételeinket, és ez már csak akkor derült ki, amikor fél óra elteltével egyre türelmetlenebbül kezdtünk érdeklődni utána. Az idő szorított - a repülő nem vár - és ekkor már a C tervet kezdtük ácsolni, kompeltérítéssel ötvözve.

Igorunk, nem először járhatott így, mert pár perc múlva sorban hozta a halainkat, nyilvánvalóan a szomszéd asztalok rendeléseit irányította át hozzánk. :))

A finomság belapátolódott, a borravaló elmaradt, majdnem a fizetés is, a Z terv kompja – amivel mindenképp vissza kellett jutnunk a reptéri másik oldalra – kétszer olyan gyorsan közeledett a kikötőhöz mint mi, úgyhogy teli has ide, szieszta-time oda, először távgyalogló tempóban, majd maratonfutó galoppban vágtáztunk egészen a kompterminál épületéig. Az utolsó pillanatban értünk oda, hogy …. várjunk még pont egy negyedórát a hajó visszaindulásáig…

Innen azonban minden jóra fordult, az Uber kombit küldött, amibe a hotelnél befért mind a négyünk hajóládája, időben kiértünk a reptérre, átestünk a vizsgálatokon és a járatunk is indulásra készen állt,    egy fél óra késéssel. A Wizzair Budapesti Olimpia színeire festett gépe hozott haza minket Ferihegyre, onnan pedig két óra autózás után végleg hazaértem szerencsésen. Mert egy út nem ér véget a kikötéssel, csak akkor fejeződik be sikeresen, ha épségben hazatért mindenki.  

Kísértet szállja be Európát, a Budapesti Olimpia kísértete

Igaz, hogy már két hónapja eldőlt, hogy a közös támogatás megszünte után ez az olimpia nem nálunk lesz megrendezve, de minket még egy Budapest Olim-piás Wizzair gép fog hazarepíteni...

Köszönet Neptunnak, hogy kegyes volt hozzánk végig, Gyurinak a lehetőségért, hogy egy nagyszerű csapat tagjaként eljuthassak ezekre a tájakra és krónikása lehessek a Pinta első útjának, az Úr 2017. évének április havában.

Szabó Balázs Dániel,

azaz Balaja

Helyreigazítás

A blogomban valótlanul híreszteltem úton-útfélen, hogy annak a nagy piros hídnak Lisszabonban - ami alatt mi is áthajóztunk - Vasco de Gama híd a neve.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a hidat édesapám születésnapjáról nevezték el, vagyis a neve:

Április 25. híd.

Van a Tejo folyón kicsit feljebb egy híd, ami nem olyan látványos, bár igaz hogy hosszabb és újabb és azon át is keltem már 2006-ban, na valójában az a Vasco de Gama híd. Hazafelé el is repültünk mellette.

A Vasco de Gama híd. Ez már az igazi…

Nem tudom miért kevertem össze a kettőt, talán úgy éreztem, hogy egy nagy felfedezőnek nagy híd jár, de most, hogy kiderült az igazság, már értem, hogy az édesapám születésnapja azért mégis csak előbbre való dolog…

Még a portugáloknál is…

Kedves Olvasó!

Így vagy úgy, de a végére értél ennek a történetnek. Ha tetszett, kérlek kattints az oldal tetején/elején lévő kék lájk gombra (2020 január 7-én kapcsoltam be), nagyon örülni fogok minden visszajelzésnek.

Balaja